Vannak az életben értelmetlen tevékenységek. Ilyen az, amikor esztétikáról vagy ízlésről próbálunk eszmét cserélni azzal a tarsolylemezes turbómagyarral, aki ingerülten buzizsidózik az Alföldi-féle István, a király bemutatója előtt, vagy amikor a Heti Hetes nyomán Alföldi-rajongóvá lett, agresszívan lökdösődő nyugdíjassal próbáljuk megértetni, hogy Gergényi és Gyurcsány rendőrterroristái egy demokráciába talán mégse férnek bele. Aki őszinte kritikát próbál írni Alföldi rendezéséről, az a két fenti hibát egyszerre követi el.

Személy szerint azt éreztem helyesnek, hogy nyitottan és előítélet nélkül megnézem az előadást, kialakítom a véleményemet, és nem teszek úgy, mintha mindaz, ami itt zajlik, normális lenne. Meg se próbálom érdemi kritikával túlüvölteni azokat a veszett harci kutyákat, akik emberemlékezet óta minden közéleti vagy kulturális történést teljes sikerrel ágyaznak a maguk Trianon- vagy holokausztsérültségébe.

Nem az a baj, hogy az egész előadás tömény politikává vált, hiszen az volt már a '82-es ősbemutatón, hanem az, hogy a legostobább és legsötétebb törzsi gyűlölködés tárgyává tette azt a több mint három évtizede velünk élő mítoszt, az István, a királyt, amely olyan közel áll a magyar nép lelkéhez, mint talán semmi egyéb.

Alföldit a rendezés során láthatóan az a szándék vezérelte, hogy a balliberális oldalt ünnepélyesen visszaemelje a magyarságba, ezt a műveletet azonban szokása szerint olyan gesztusok kíséretében hajtotta végre, amelyekkel a rockoperát nagy ívben belevetette abba a ballibsi kontra népnemzeti gyűlölködésbe, ami már a rendszerváltáskor se volt progresszív, viszont annál unalmasabb és elhasználtabb, még akkor is ha ennek az országnak a rugói rendületlenül erre járnak.

A jobboldali értelmiség persze hibátlanul asszisztált Alföldi performanszához, olyan hevesen ásva a lövészárkokat az eredeti mű védelmében, hogy közben a szerzőpárost, Szörényit és Bródyt is kitagadták a nemzetből. Ezúttal valóban sikerült István és Koppány küzdelmébe az egész társadalmat bevonni - ez a darab cselekményének a lehető legkártékonyabb projekciója. Az István, a király mindeddig - talán az utolsó identitáskapocsként - a magyarság egységét fejezte ki. Idén ez az illúzió is szertefoszlott.

A haza rossz szelleme ismét győzött, mindkét tábor begyűjtötte a hideg polgárháború további muníciójául szolgáló sérelmet, megalázottságot és meg nem értettséget. Már kopogtat a kampány, az újabb alkalom, hogy igazán mozgósítani tudjuk nemzeti indentitásunknak azt a darabját, amely még az István, a királynál is közelebb áll a szívünkhöz. Azt, amiben jobb és bal igazán osztozni tud: a gyűlöletet.

                                                              *

Van mindenesetre egy vonatkozás, amelyre reagálnom kell az Alföldi-féle István a király kapcsán. A Novák Péter által játszott sámán, Torda, mielőtt megidézi a szellemeket, rágyújt egy jókora füves cigire. Nem nehéz meglátni ebben a liberális gesztust azok felé a százezrek felé, akiknek elegük van abból a társadalomból, amely bizonyos könnyű drogokat gátlástalanul démonizál, más könnyű drogokat egy jó kis mutyival egybekötve megtrafikol, ugyanakkor kemény drogokat pálinkafesztiválok keretében fetisizál, és lépten-nyomon hozzáférhetővé tesz a sarki kocsmától a szemközti közértig, minden középiskolás osztálykirándulás legnagyobb élményforrása gyanánt.

Ennek a nagy nemzeti képmutatásnak a leleplezése, és annak az elemi szabadságjognak a képviselete, hogy az egyén azt vihessen be a saját testébe, amit csak akar, pont olyan feladat, amit a művészetnek képviselni kell, főleg egy olyan országban, ahol a politikai garnitúra tele van alkoholistákkal, nikotinistákkal meg hatalommániás pszichopatákkal, akik örömmel sújtanak le az általunk rájuk ruházott hatalom öklével mindazokra, akik náluk egy nagyságrenddel ártalmatlanabb devianciának hódolnak, például füveznek. A kormánykoalíciót vezető Orbán és Semjén a legtermészetesebbnek tekintik azon élvezeti szerek fogyasztásának a tiltását, melyeket ők személy szerint nem preferálnak, hiszen amikor "az a szervezet is megköveteli a magáét", nekik inkább a házipálinka csúszik.

Tudomásul kéne venni, hogy amióta az ember lejött a fáról, azóta ami szerves anyagot csak talál a környezetében, azt a szájába veszi és megkóstolja. Nincs ennél elemibb emberi jog, az én szememben egyenértékű a szólás vagy a szexualitás szabadságával. A kultúra arra szolgál, hogy ennek a jogunknak a gyakorlása biztonságos legyen, és igazodjon a társadalmi-közösségi körülményekhez. Mindezek mellett pedig érdemes lenne azt is tudatosítani, hogy a füvezésnek lényegesen kisebb az egészségkárosító hatása, mint az alkohol fogyasztásának vagy a dohányzásnak. És igen, már honfoglaló őseink is használtak bizonyos tudatmódosító szereket.

Csakhogy Torda, a táltos azzal a spanglival az arcában pont azt jelzi, hogy Alföldinek mennyire nincs semmi fogalma a pszichoaktív szerek fogyasztásának kultúrájáról, használatának hagyományáról, letűnt korok vagy távoli népek szakrális rítusaiban betöltött szerepéről. A füvet soha senki nem használta szellemek megidézésére, egy spangli ugyanis nem nyit meg semmiféle csatornát a szellemvilág felé. Egy spangli esetleg ellazít, különös asszociációkhoz segít vagy megnevettet. Egy sámánnak soha eszébe nem jutna a spirituális szférákba való behatolás eszközeként használni. Egy valódi sámán - ha mai kifejezéssel élve eleve nem skizofrén, akit alapjáraton megtalálnak a hallucinációk - pszilocibin hatóanyagú gombát vagy meszkalin tartalmú kaktuszt fogyasztana, esetleg egy békáról nyalogatná le a DMT-t, csak hogy néhány lehetőséget említsek, hiszen pontosan tudná, hogy ezek azok az eljárások, melyek révén - Aldous Huxley szavaival élve - megnyílnak az érzékelés kapui.

Novák ezen felül úgy adja elő magát Torda szerepében, mint egy rock 'n' roll sztár, elfelejtkezve arról, hogy ő épp egy közösség főpapját játssza, aki a szellemvilág pogány isteneinek segítségét kéri a háború előtt. Megértem én akár azt a közlést is, hogy korunk sámánjai a zenészek meg a dj-k, csakhogy ez az állítás pont úgy kilóg a cselekményből, ahogy a Novák szájából az a spangli.

A könnyű drogoknak, ahogy a sámánizmusnak Alföldi és a KDNP minden igyekezete ellenére igenis van kultúrája, és ezt legalább valami egészen alapszinten érdemes lenne ismerni, ha valaki beszél róla, színpadra viszi vagy éppen betiltja. Csakhogy Alföldi számára az a táltos meg az egész szertartás nem egyéb, mint lehetőség egy bizonyos politikai propaganda kifejtésére a könnyűdrog-fogyasztás mellett. Ebben a darabban ugyan semmi keresnivalója, de hát így a huszonegyedik század elején tudjuk, hogy elő lehet vezetni a színpadon egy füvező rock-ikont, míg egy gombát majszoló vagy békát nyalogató autentikus sámán bemutatása alighanem eretnekségszámba menne. A hallucinogén szerek által keltett víziók már nem a "vicces cigi" világa, ami mögé a füvezős fiatal felnőttekkel kommunikáló rendező csak úgy be mer állni.

Pont az a spangli ott a színpadon jelenti azt, amiben nincs különbség Alföldi Róbert és Semjén Zsolt között: semmi közük a témához, mégis rendszeresen használják emberi lelkek hadrendbe állítására az egymás ellen zajló polgárháború ütközeteihez.