Két ciklus, és vissza dolgozni!


Nem hiszek a politikusok visszahívhatóvá tételében. Egy ilyen lehetőség az egész rendszert destabilizálná. Megfosztaná a politikai intézményeket a maradék képességüktől is, hogy a társadalom számára kicsit is fájdalmas döntéseket hozzanak. Nem lenne többé két-három év arra, hogy kiderüljön, vajon értelmes volt-e egy intézkedés, az ellenzék már az előkészítés fázisában a visszahívással revolverezné a kormányt, akik vagy a népszerűtlen álláspontot vonnák vissza, vagy az azt előterjesztő képviselőt. A közéletet még inkább átjárná az ordas populizmus, a politikai beszéd a lélegeztetőgépek meg a nyugdíjemelések küzdelmévé züllene, ennek a torz működésnek pedig mindig az a következménye, hogy az ország időről-időre a falhoz csapódik.

Abban hiszek, hogy korlátozzuk azoknak a ciklusoknak a számát, amíg egy személy bármilyen politikai tisztséget betölthet. Elfogadhatatlan, hogy olyan emberek hoznak döntést nap mint nap az életünkről, akik évtizedek óta a mi adónkból élnek. Akik nem tudják, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, akik soha életükben nem dolgoztak valódi munkahelyen, mert bár főállásban betonozzák be a széküket, cementes zsák még soha nem akadt a kezük közé.

Két ciklus. Aztán vissza a versenyszférába! Nem állami vállalathoz, nem pártalapítványhoz, nem iskolaigazgatónak és nem nagykövetnek, hanem vissza dolgozni, adót fizetni, GDP-t termelni meg szidni a sok ingyenélő politikust. Belenézni az emberek arcába és osztozni a sorsukban. Aztán ha lezajlott tizenhat szorgos munkával töltött esztendő, újra jöhet két ciklus. Nyolc év, és nem több.

Elképzelni is nehéz, mennyire más világ köszöntene ránk, ha egy politikusnak számolnia kéne azzal, hogy amit megtesz, mert megtehet, az nem örökre szól. Tudná, hogy vissza kell térnie az emberek közé. Tudná, hogy rá is fognak vonatkozni azok a szabályok, amelyeket meghoz, és tudná, hogy elsősorban nem a pártja, hanem az ország sikerében érdekelt, a kenyeret ugyanis pár év múlva már nem a párt adja a szájába, hanem neki kell megdolgoznia érte.

Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc nem lenne örökös szereplője a belpolitikai bohózatnak. Rogán, Lázár, Bajnai, Mesterházy meg a többi sem. Megszűnnének az évtizedeken át változtathatatlan, monolit politikai elitek, a hatalmi garnitúra folyamatosan cserélődne, vagy ha mégsem, hát olyan hatalmas, lenne, hogy az szétfeszítené a pártok mamelukjainak uram-bátyám rendszerét.

Köztudott, hogy a hatalom torzítja a személyiséget és az ítélőképességet. Ha megtiltjuk egy kamionsofőrnek, hogy egyhuzamban tíz órán át vezessen, akkor hogy hagyhatjuk évtizedeken keresztül ugyanazokat a figurákat az ország kormánykerekénél? Ha az amerikai elnök két ciklus után le bír lépni, akkor talán a gödöllői képviselő vagy az orosházi polgármester elvesztése sem olyan ár, amit ne tudnánk megfizetni.

A huszadik század politikai-hatalmi felépítménye recseg-ropog. A képviseleti demokrácia válsága egyre nyilvánvalóbb, a saját önzése és neurózisa közt öntudatlanul botorkáló társadalom látványosan szenved, a hétköznapi élet cég- és pártmaffiák terrorjának nyomasztó közegében zajlik. Az eljövendő forradalom épp oly törvényszerű, mint valahányszor, ha a történelem ilyen kilátástalanul megreked. Nem tudni, milyen lesz az új világ, de abban biztos vagyok, hogy a politikai uralom természete megváltozik. A forradalom intézményei olyan biztosítékokat építenek majd a jövő hatalomgyakorlásába, amilyen például a két ciklus után meg nem újítható mandátum. Időszerű, hogy kijelöljük a huszonegyedik század fejlődési irányait, melyek elvezethetnek a jelentését vesztett népszuverenitás helyreállásához, más szóval ahhoz, hogy a múlt század során hol hűtlenné züllött, hol zsarnokká torzult állam újra a társadalom szolgálatába lépjen.

10 Tovább

Tiszta tövisből

Vannak bizonyos nyilvános történések, amelyekről pokolian nehéz kritikát írni, hiába ugyanis bármiféle létező vagy nem létező ékesszólás, azt az égbekiáltó nyomorúságot, ami zajlik, karakterek és fogalmak segítségével lehetetlen még csak érzékeltetni is, azt igenis látni kell. Álljanak itt példa gyanánt Fásy Ádám és Fásy Zsülike duettjei, Uhrin Benedek vidám, zenés performanszai, Kiszel Tünde aberrált fotósorozatai és Berki Krisztián üres létezésének televíziós pillanatképei.
Egyesek beérik az extrém sportokkal, mások korbáccsal ütlegelik magukat, én, aki az igazán erős ingerek megszállottja vagyok, időről-időre végigpörgetem a tévécsatornákat, hogy önpusztító szenvedélyemnek, a trash-tévézésnek hódoljak. Így akadtam a Muzsika TV helyi érdekeltségű sztárjára, Magyar Rózsára, akinek tevékenysége túlmutat a szokásos hulladékélményen. Amit ez a gádzsi előad, az valami eddig ismeretlen gyalázatosság.
A hazai nyilvánosság hemzseg a taszító kulturális trendektől. Egyike ezeknek az, amikor fiatal, helyes plázapicsákból lelketlen producerek popdívákat fröccsöntenek, másik ilyen a mulatós elképesztően ordenáré műfaja, melynek előadói a legigénytelenebb alapokra gajdolnak föl mindenféle alávaló szövegtörmeléket, ahogy ilyen a népiesség kirakata is, az a szirupos és sztereotip magyarságkép, amit a Váci utcai szuvenírbutikok kalocsai mintás ruhákba öltöztetett babái reprezentálnak. Nos, Magyar Rózsát ezekből gyúrták össze.
A Muzsika TV kívánságműsorát még autentikus plázapicsaként vezeti testhez tapadó ruhában, kivillanó hosszú combjain egy macska méretű fehér kutyával, ahogy azt még Paris Hiltonnál látta. Később a videóklipben már pártában, szoknyában, zsinóros mellényben meg piros csizmában jelenik meg, egy olyan émelyítően giccses és visszataszító magyarságreklámként, amihez képest a Jobbik nagygyűlései amfetamintól csatakos Hyperspace-partik. Aztán elkezd énekelni:
"Én vagyok a Magyar Rózsa,
Szívemből szól ez a nóta.
Magyar leánynak születtem,
A babámat még keresem.
                    *
Én vagyok a Magyar Rózsa,
Magyar szívnek magyar nóta.
Piros rózsa a virágom,
Tánc, a zene a jó barátom.
                    *
Én vagyok a Magyar Rózsa,
Magyar szívnek magyar nóta.
Örömkönny az arcomon,
Ha nótámat Nektek dúdolom.
                   *
Szóljon hát a magyar nóta,
Hegedűszó és trombita.
Kalácsot, bort, szerelmet
Adjon az Isten most Nektek!"
Kezdjük azzal, hogy az úgynevezett előadó pofátlanul hazudik a szájával, amit ugyanis hallunk, az még csak nem is magyar nóta, hanem az egyetlen még annál is hitványabb, igénytelenebb, gyökértelenebb és hazugabb szar: közönséges prolimulatós. Ennél aljasabb módon még soha nem támadtak rá a magyar kultúrára.
Aki a nőstény szoknyájára nemzeti színű szalagot varratott, aligha látott életében magyar népviseletet, ott ugyanis a trikolor soha, de soha nem jelenik meg. Ezt legfeljebb az a kültelki vállalkozó képzelheti, aki a kormányzati kétharmadon meg a Jobbik népszerűségén felbuzdulva úgy döntött, hogy befektet a sérült nemzettudatba, és legyártotta nekünk ezt a Magyar Rózsa nevű terméket. Nem tudom, vajon ki lehetett az a gátlástalan kulturális bűnöző, aki kikukázta ezt a konzumpicsát, beöltöztette ebbe a hitvány, lebutított palotás-jelmezbe és fölcímkézte ezzel az egész nemzetet sértő névvel, de pszichológiai és szociológiai esettanulmányok sora bizonyítja, hogy abból a cinikus pszichopatából, aki ilyesmire képes, előbb-utóbb sorozatgyilkos vagy miniszterelnök lesz.
Magyar Rózsa egy globalizációs rémlátomás: nincsenek többé magyarok, franciák, angolok vagy németek, csak fogyasztók, és valami velejéig hazug, soha nem létezett identitás, amit egyszerre gyártanak turistáknak és bennszülötteknek mint egzotikus romantikát. Nincsenek többé prolik, nincsenek parasztok, nincsenek plázaprostik, nincsenek cigányok és nincsenek polgárok, csak ezeknek valami zavaros és torz keveréke.
Ízlelgessük picit a következő két sort: "Magyar leánynak születtem, / A babámat még keresem." Íme a magyar líra legsötétebb pillanatainak egyike. Ehhez képest Kozsó egy Pilinszky. A szöveg írója - rohadjon akárhol is - még a szingli-attitűdöt is igyekezett becsomagolni a nemzeti tarisznyába. Magyar népdalban a leány a babáját várja haza a háborúból, esetleg fél, hogy az elhagyta, kesereg, hogy meghalt, vagy búsong, hogy a szülei másnak szánják, de soha-soha nem keresi, mert az a tradicionális világban nem a leány dolga volt. Magyar Rózsa annyira gyökértelen, hogy bármikor képes a Kilenclyukú hidat a Central Parkba költöztetni a Szex és New York aktuális évadának forgatásához.
Britney Spearst évekig annak a marketingstratégiának a keretében kínálták a kamaszfiúk számára, hogy még szűz, ugyanis várja az igazit. Magyar Rózsát az őt gyártó vállalkozó pont ugyanezzel a trükkel igyekszik eladni a mulatós kedvű ötvenes meg hatvanas rajongóknak: ez a tűzrőlpattant menyecske egyre csak kutatja a számára tökéletes férfit, úgyhogy bármikor megakadhat a szeme akár az ő pocakján is. Nyilvánvaló a marketing-szándék amögött, hogy Rózsának nincs babája, ő ugyanis mindenkinek a babája, akiben magyar szív dobog és telik neki egy mulatós cd-re.
Magyar Rózsa hivatalos oldalán bukkantam az alábbi mondatra, amely az egész brandet kiválóan fémjelzi, és amellyel még a magyartalansága a legkisebb probléma: "Hogy a zene iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, általános iskolai tanulmányait zenetagozaton végezte el."
Te, Rózsa! Elhiszem, hogy jó dolog lenne autentikus művésznek lenni, de a zenetagozatos általános iskolára hivatkozni mint referenciára, az geci kínos. Az általános iskolai tanulmányokat még akkor se szokás feltüntetni, ha esetleg önéletrajzot kérnek vagy kifejezetten a végzettségedet tudakolják, de itt ezt még csak nem is kérdezte senki! Mi vagy te, Rózsa? Te vagy a magyar Mozart? Vannak, akik Zeneakadémiára jártak, aztán mégse verik a mellüket, te viszont a magad erejéből végignyomtál egy teljes zenetagozatos általános iskolát, csak, hogy aztán képes legyél egy kurva szintetizátoreffektre azt énekelni, hogy szóljon a trombita. A tevékenységed elviselésénél csak annak eldöntése a nehezebb, hogy a te személyed vajon mire nézve sértőbb: a zenére mint művészeti ágra, a magyarságra mint nemzetre, vagy a rózsára mint kultúrnövényre?
11 Tovább

Hajdú Sztálingrádja

Amióta meghirdettem a Hajdú Péter elleni harc évét, lépten-nyomon kapom a pofámba a lesajnáló értelmiségi fanyalgást, mondván, hogy cicaharc, hajtépés és celebvillongás, meg hogy nem szabad foglalkozni Hajdúval, mert az csak a nézettséget generálja neki. Minden alkalommal végig kell hallgatnom, hogy igaz, hogy a csávó beszédképtelen, igaz, hogy nincs humora, meg az is igaz, hogy egy kulturális bűnöző, egy emberalatti mocsok, aki traumákkal és betegséggel, erőszakkal és gyásszal szórakoztat, de hát, mit csináljunk, ez kell az embereknek. Erre a szennyre van kereslet a televíziós piacon, és lássam be, hogy Hajdú ebben tényleg profi. Ezért van neki műsora, nem pedig Fekete Pákónak, akivel szellemileg nagyjából egy kategóriába sorolható.

A múlt héten aztán a hazai kulturális újságírás legkülönbözőbb cicaharcosai egységfrontba tömörülve léptek fel a médiapszichopata ellen a Magyar Narancstól, a Mandineren át a HVG-ig, kategorikus nemet mondva Hajdú legújabb emberiségellenes támadására. A lélekmérgező ezúttal olyan sajtót kapott aktuális műsora elé, amilyenről nem is álmodhatott, s amilyenért mindaddig hiába taposta sárba hétről-hétre a legalapvetőbb civilizációs normákat. Csakhogy az eredmény nem kiemelkedő nézettség lett, hanem Hajdú pofája az agyagba lett döngölve. Nem csupán a konkurens csatorna közszolgálati(!) magazinja, a Házon kívül verte másfélszeres nézettséggel, de ez volt az egyik legkevésbé nézett Frizbi valaha. Az az elmúlt évben is gyakran előfordult, hogy a Házon kívül leverte a Frizbit, de ez a minden eddiginél nagyobb médiafelhajtást követő égés alaposabb elemzésre szorul. Az a tény ugyanis, hogy TV2 nem képes olyan időpontban sugározni Hajdú showműsorát, hogy az RTL Klubon épp akkor zajló villódzás ne verje véresre, a szórakoztatóipar valamennyi szabályának ellentmond.

Mint tudjuk, Magyarországon kapitalizmus van, a média pedig egy piaci ágazat. Ennek ismeretében megkerülhetetlen a kérdés, hogy Hajdút vajon mi tartja a csatorna képernyőjén? Azt ugyanis most már bátran kijelenthetjük, hogy a műsorainak a minősége vagy a nézettsége nem. A megoldás az lehet, hogy...

...Hajdú valamiféle mocskos titok birtokába jutott, és azzal zsarolja a TV2 vezetését, hogy ha azok le merik venni a műsorról, akkor ő kínos tényeket hoz róluk nyilvánosságra.

...Hajdú nem műsorvezetőként szerepel a képernyőn, hanem oligarchaként vásárolja meg a műsoridőt. Milliárdos bevételű cégbirodalma élén egy sajátosan nyomorult kelet-európai Berlusconi ő, akinek szintén kényszere a magamutogatás, és pont úgy nem szorult belé egy szemernyi ízlés vagy jóérzés, vele ellentétben azonban nem csak karizmátlan, de ostoba is.

...Hajdút politikai akarat tartja a képernyőn. Karrierje kezdetén az MSZP-s miniszterelnök nevelt lányával üzletelt, mostanában Orbán főemberével, Habony Árpáddal jár óriáskerekezni, s új gazdái még olyan bizalmi feladatokkal is megbízzák, mint az év végi Orbán-interjú elkészítése sok sikerpropagandával és egy kis kedélyes karácsonyi bizalmaskodással, szigorúan tegeződve.

Biztató fejleménye mindenesetre a hazai nyilvánosságnak az az egyre általánosabb felismerés, mely szerint a magát showmannek képzelő véglény annyira alkalmatlan, hogy nincs az a téma, amit a puszta személye ne fojtana teljes érdektelenségbe. Én eközben csöndben azt remélem, hogy a magyar társadalomban lassan kezd kiépülni egyfajta ellenállás azzal a méreggel szemben, amit Hajdú hétről-hétre a képcsövön keresztül a tudatokba okád. Ez a védettség azonban nem alakul ki magától, szükséges hozzá egy értelmiség, amely ahelyett, hogy elfordítaná a fejét, belenéz a szörnyeteg arcába, és a nevén nevezi.

5 Tovább

Szilvásvárad - fogyatékkal élők

Szilvásvárad derék és öntudatos polgárai nem hajlandóak fogyatékos emberek közelében élni. A nyomorékok elcsúfítják a környezetet, zavarják a turistákat és egyébként is veszélyesek, úgyhogy nem kívánatosak a Heves megyei községben - a helyiek ennek a véleményüknek egy kemény hangvételű falugyűlés keretében adtak nyomatékot.

A civil kurázsit és a boszorkányégetések hagyományait sajátosan ötvöző hisztéria nem lett volna teljes a helyi fideszes parlamenti képviselő támogatása nélkül. Így nyílhatott meg az a tér-idő kapu, melynek egyik oldalán a Nemzeti Együttműködés keresztény Rendszerének gránittömbje, másik oldalán pedig a Taigetosz kopár sziklafala áll.

Csakhogy nincs az a jó ügy, amit egy számító politikus ne lenne képes elárulni, ezt most a saját bőrükön tapasztalják meg a szilvásváradiak. Horváth László ugyanis időközben meggondolta magát, kihátrált a falusi emberek mögül és a költözni kész fogyatékosok hadának élére állt, márpedig az illetékes elvtárs támogatása nélkül annyi esély van megakadályozni a települést fenyegető inváziót, mint Palcsó Tomival szemben trafikpályázatot nyerni.

Abban az országban, ahol én osztom a trafikot, a fogyatékosok szilvásváradi lakóotthonának ügye nem így zajlana. Felvázolom ezzel szemben, hogy hogyan:

1. Fogyatékos nem költözne Szilvásváradra.

2. Horváth László 2014-ben nem jutna parlamenti képviselői mandátumhoz, ezt követően legfeljebb a Ku-Klux-Klan heves megyei alapszervezetének ügyeiben hozna döntéseket.

3. A falu lakóinak tökös rendpártiságát a tököli börtön Szilvásváradra költöztetésével jutalmaznám, az elesettek iránti figyelmességüket pedig azzal hálálnám meg, hogy a bicskei menekülttábort is a községükbe helyeztetném át. Továbbá látva, hogy milyen érzékenyek más települések problémái iránt, alighanem még ők lennének hálásak egy közepes méretű szemétégető valamint egy szennyvíztisztító telep üzembe helyezéséért valahol a falu határában.

4. Persze a döntéshozatal során nem elég a helyi lokálpatrióták fejével gondolkodni, a turizmus szempontjait is figyelembe kell venni. Hogy a kirándulók ne maradjanak el, nemzetközi motorostalálkozókat szerveznék, továbbá Szilvásvárad közigazgatási határain belül legalizálnám a fegyverviselést, mindennemű prostitúciót és valamennyi létező kábítószert, hogy ezzel is növeljem a település vonzerejét.

5. Ahogy a fogyatékosok nem költözhetnek Szilvásváradra, úgy a szilvásváradiak sem költözhetnének el a faluból. Ha pedig esetleg zúgolódnának, és nem éreznék igazságosnak a döntést, kormányzati értesítő tájékoztatná a helyieket: "Rondák és ostobák vagytok, nem akarjuk, hogy máshol éljetek."

1 Tovább

István, a király - Polgárháború a színpadon innen és túl

Vannak az életben értelmetlen tevékenységek. Ilyen az, amikor esztétikáról vagy ízlésről próbálunk eszmét cserélni azzal a tarsolylemezes turbómagyarral, aki ingerülten buzizsidózik az Alföldi-féle István, a király bemutatója előtt, vagy amikor a Heti Hetes nyomán Alföldi-rajongóvá lett, agresszívan lökdösődő nyugdíjassal próbáljuk megértetni, hogy Gergényi és Gyurcsány rendőrterroristái egy demokráciába talán mégse férnek bele. Aki őszinte kritikát próbál írni Alföldi rendezéséről, az a két fenti hibát egyszerre követi el.

Személy szerint azt éreztem helyesnek, hogy nyitottan és előítélet nélkül megnézem az előadást, kialakítom a véleményemet, és nem teszek úgy, mintha mindaz, ami itt zajlik, normális lenne. Meg se próbálom érdemi kritikával túlüvölteni azokat a veszett harci kutyákat, akik emberemlékezet óta minden közéleti vagy kulturális történést teljes sikerrel ágyaznak a maguk Trianon- vagy holokausztsérültségébe.

Nem az a baj, hogy az egész előadás tömény politikává vált, hiszen az volt már a '82-es ősbemutatón, hanem az, hogy a legostobább és legsötétebb törzsi gyűlölködés tárgyává tette azt a több mint három évtizede velünk élő mítoszt, az István, a királyt, amely olyan közel áll a magyar nép lelkéhez, mint talán semmi egyéb.

Alföldit a rendezés során láthatóan az a szándék vezérelte, hogy a balliberális oldalt ünnepélyesen visszaemelje a magyarságba, ezt a műveletet azonban szokása szerint olyan gesztusok kíséretében hajtotta végre, amelyekkel a rockoperát nagy ívben belevetette abba a ballibsi kontra népnemzeti gyűlölködésbe, ami már a rendszerváltáskor se volt progresszív, viszont annál unalmasabb és elhasználtabb, még akkor is ha ennek az országnak a rugói rendületlenül erre járnak.

A jobboldali értelmiség persze hibátlanul asszisztált Alföldi performanszához, olyan hevesen ásva a lövészárkokat az eredeti mű védelmében, hogy közben a szerzőpárost, Szörényit és Bródyt is kitagadták a nemzetből. Ezúttal valóban sikerült István és Koppány küzdelmébe az egész társadalmat bevonni - ez a darab cselekményének a lehető legkártékonyabb projekciója. Az István, a király mindeddig - talán az utolsó identitáskapocsként - a magyarság egységét fejezte ki. Idén ez az illúzió is szertefoszlott.

A haza rossz szelleme ismét győzött, mindkét tábor begyűjtötte a hideg polgárháború további muníciójául szolgáló sérelmet, megalázottságot és meg nem értettséget. Már kopogtat a kampány, az újabb alkalom, hogy igazán mozgósítani tudjuk nemzeti indentitásunknak azt a darabját, amely még az István, a királynál is közelebb áll a szívünkhöz. Azt, amiben jobb és bal igazán osztozni tud: a gyűlöletet.

                                                              *

Van mindenesetre egy vonatkozás, amelyre reagálnom kell az Alföldi-féle István a király kapcsán. A Novák Péter által játszott sámán, Torda, mielőtt megidézi a szellemeket, rágyújt egy jókora füves cigire. Nem nehéz meglátni ebben a liberális gesztust azok felé a százezrek felé, akiknek elegük van abból a társadalomból, amely bizonyos könnyű drogokat gátlástalanul démonizál, más könnyű drogokat egy jó kis mutyival egybekötve megtrafikol, ugyanakkor kemény drogokat pálinkafesztiválok keretében fetisizál, és lépten-nyomon hozzáférhetővé tesz a sarki kocsmától a szemközti közértig, minden középiskolás osztálykirándulás legnagyobb élményforrása gyanánt.

Ennek a nagy nemzeti képmutatásnak a leleplezése, és annak az elemi szabadságjognak a képviselete, hogy az egyén azt vihessen be a saját testébe, amit csak akar, pont olyan feladat, amit a művészetnek képviselni kell, főleg egy olyan országban, ahol a politikai garnitúra tele van alkoholistákkal, nikotinistákkal meg hatalommániás pszichopatákkal, akik örömmel sújtanak le az általunk rájuk ruházott hatalom öklével mindazokra, akik náluk egy nagyságrenddel ártalmatlanabb devianciának hódolnak, például füveznek. A kormánykoalíciót vezető Orbán és Semjén a legtermészetesebbnek tekintik azon élvezeti szerek fogyasztásának a tiltását, melyeket ők személy szerint nem preferálnak, hiszen amikor "az a szervezet is megköveteli a magáét", nekik inkább a házipálinka csúszik.

Tudomásul kéne venni, hogy amióta az ember lejött a fáról, azóta ami szerves anyagot csak talál a környezetében, azt a szájába veszi és megkóstolja. Nincs ennél elemibb emberi jog, az én szememben egyenértékű a szólás vagy a szexualitás szabadságával. A kultúra arra szolgál, hogy ennek a jogunknak a gyakorlása biztonságos legyen, és igazodjon a társadalmi-közösségi körülményekhez. Mindezek mellett pedig érdemes lenne azt is tudatosítani, hogy a füvezésnek lényegesen kisebb az egészségkárosító hatása, mint az alkohol fogyasztásának vagy a dohányzásnak. És igen, már honfoglaló őseink is használtak bizonyos tudatmódosító szereket.

Csakhogy Torda, a táltos azzal a spanglival az arcában pont azt jelzi, hogy Alföldinek mennyire nincs semmi fogalma a pszichoaktív szerek fogyasztásának kultúrájáról, használatának hagyományáról, letűnt korok vagy távoli népek szakrális rítusaiban betöltött szerepéről. A füvet soha senki nem használta szellemek megidézésére, egy spangli ugyanis nem nyit meg semmiféle csatornát a szellemvilág felé. Egy spangli esetleg ellazít, különös asszociációkhoz segít vagy megnevettet. Egy sámánnak soha eszébe nem jutna a spirituális szférákba való behatolás eszközeként használni. Egy valódi sámán - ha mai kifejezéssel élve eleve nem skizofrén, akit alapjáraton megtalálnak a hallucinációk - pszilocibin hatóanyagú gombát vagy meszkalin tartalmú kaktuszt fogyasztana, esetleg egy békáról nyalogatná le a DMT-t, csak hogy néhány lehetőséget említsek, hiszen pontosan tudná, hogy ezek azok az eljárások, melyek révén - Aldous Huxley szavaival élve - megnyílnak az érzékelés kapui.

Novák ezen felül úgy adja elő magát Torda szerepében, mint egy rock 'n' roll sztár, elfelejtkezve arról, hogy ő épp egy közösség főpapját játssza, aki a szellemvilág pogány isteneinek segítségét kéri a háború előtt. Megértem én akár azt a közlést is, hogy korunk sámánjai a zenészek meg a dj-k, csakhogy ez az állítás pont úgy kilóg a cselekményből, ahogy a Novák szájából az a spangli.

A könnyű drogoknak, ahogy a sámánizmusnak Alföldi és a KDNP minden igyekezete ellenére igenis van kultúrája, és ezt legalább valami egészen alapszinten érdemes lenne ismerni, ha valaki beszél róla, színpadra viszi vagy éppen betiltja. Csakhogy Alföldi számára az a táltos meg az egész szertartás nem egyéb, mint lehetőség egy bizonyos politikai propaganda kifejtésére a könnyűdrog-fogyasztás mellett. Ebben a darabban ugyan semmi keresnivalója, de hát így a huszonegyedik század elején tudjuk, hogy elő lehet vezetni a színpadon egy füvező rock-ikont, míg egy gombát majszoló vagy békát nyalogató autentikus sámán bemutatása alighanem eretnekségszámba menne. A hallucinogén szerek által keltett víziók már nem a "vicces cigi" világa, ami mögé a füvezős fiatal felnőttekkel kommunikáló rendező csak úgy be mer állni.

Pont az a spangli ott a színpadon jelenti azt, amiben nincs különbség Alföldi Róbert és Semjén Zsolt között: semmi közük a témához, mégis rendszeresen használják emberi lelkek hadrendbe állítására az egymás ellen zajló polgárháború ütközeteihez.

8 Tovább

Puzsér Róbert

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek