Évtizedek óta él bennem az a kitartó érzés, hogy a hazai oktatási rendszer célja mini-tudósok egymást követő generációinak a kinevelése. Tangensek és koszinuszok meg többismeretlenes egyenletek röpködnek fejmagasságban, de egy átlagos fiatal két évvel az érettségi után már a kamatos kamat fogalmával se bír mit kezdeni, nem is beszélve mondjuk egy banki hitelkonstrukcióról. Az áfával kapcsolatban hasonló mértékű a tanácstalanság, ahogy az ügyben is, hogy miként lesz a munkahely kettőszázötvenhétezer forintos bérköltségéből kétszázezer bruttó, és végül a hó elején százharmincegyezer nettó. Hová tűnt el százhuszonhatezer forint?

Az antik Róma közjogi berendezkedéséről, Berzsenyi költészetéről vagy Ohm törvényéről elméletileg minden középiskolát elhagyó fiatalnak komoly ismeretei vannak, a valóságban azonban nem képesek Móricznak egyetlen regényét vagy novelláját sem felidézni, sejtelmük sincs, hogy mi az a többszintű közigazgatás vagy hogy ki volt Antall József. Nem tanítanak nekik filmművészetet, nem tanulják meg értelmezni a modern audiovizuális kultúrát, nem értik sem az ország, sem a társadalom problémáit, de sokszor még a legalapvetőbb higiénés vagy kulturális ismeretekkel sem rendelkeznek.

A nagy kollektív nemzeti lefojtás egyik fő része, hogy ne vegyünk tudomást arról, hogy a középiskolai és egyetemi vizsgákon a diákok tömegesen csalnak, lépten-nyomon puskáznak, ugyanis eszükben sincs haszontalan információk tömegével terhelni az agyukat, egyébként meg amúgy is mindenki csal. A jó jegy, az ösztöndíj, az egyetemi felvétel inkább áll egy ügyes csalónak, mint egy átlagos képességű, de becsületes diáknak. Az oktatási rendszer sokszor funkcionális analfabétákat képez, akik mindössze egyetlen dolgot tanulnak meg alaposan, mégpedig azt, hogy a kellő gátlástalanság vagy egy jó ütemben kivillanó dekoltázs nem csak a vizsgán, de az állásinterjún is csodákra képes.

A legnagyobb félreértésben azok a kevesek vannak, akik még ma is úgy képzelik, hogy a politikai garnitúra jól képzett, gyakorlati tudással rendelkező, öntudatos, gondolkodó és tisztességes állampolgárok képzésében érdekelt. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar oktatási rendszer célja nem valamiféle érték vagy tudás átadása, hanem a fiatal generációk megtörése újabb és újabb nemzedéknyi homo kádárikusz kitermelése céljából.

Az iskola legfőbb célja, hogy egyetlen megdönthetetlen tanulságot verjen a diákba, mégpedig, hogy bármennyit is készüljön, mindig az iskola jóindulatára van utalva. A tananyag spektruma olyan széles, hogy csakis a tanár szándékán múlik, mit és mennyit követel meg belőle. A polgárosodástól éppen ez az élmény választ el minket - már kölyökkorunkban kiveszik a sorsunkat a saját kezünkből. Hányszor szembesültünk már a Hivatal értelmetlen szabályaival, amelyeket muszáj betartani? Vagy azzal, hogy egy adóbevallás kitöltése még diplomával is reménytelen feladat? Hányszor kérte már a rendőr azt a kurva egészségügyi dobozt? A magyar oktatás arra nevel bennünket, hogy az ilyen helyzetekben úgy járunk a legjobban, ha lehajtjuk a fejünket, és behódolunk. Mert a tanárnak, a hivatalnak és a rendőrnek mindig igaza van. Ha pedig nincs, akkor majd olyan helyzetet teremt, hogy az legyen.

Ha ezt alázatosan tudomásul vesszük, cserébe ők nagyvonalúan megengedik, hogy csaljunk. Élhetőbb így az élet, egy kicsivel több marad a fizetésből, talán jobb állást is tudunk szerezni. Ha sokat csalsz, akkor persze elmeszelnek, mert azt egy határon túl már csak nekik szabad. Ha azonban nem vagy nagyon falánk, és beéred azzal, hogy elhordasz a gyárból egy fuvar téglát, ellopod a szomszéd tyúkját vagy erről-arról nem adsz számlát, abból olyan nagy gond nem lehet. A csalás, és az, hogy rossz lelkiismerettel hajtsd álomra a fejed, nem csupán a rendszer része, de annak fő támasza. Ha itt holnaptól mindenki minden szabályt betartana, egy hét alatt összeomlana az ország.

A csalás és tolvajlás rendszere csak akkor működik, ha megtörnek bennünket. Ha bűnrészessé tesznek minket a saját elnyomásunkban, ahogy azt Kádár Jánostól tanulták. Ha elzárják tőlünk a kultúrát, ha megfosztanak bennünket a gondolkodás képességétől, ha potenciális bűnözőkként kezelnek minket, az országot meg fogház módjára üzemeltetik. Az oktatási rendszerünk pedig - még ha minden mutató szerint évtizedről-évtizedre egyre silányabb képet is mutat - ezen a téren tagadhatatlanul sikeres.