Puzsér Róbert

Az Egyedülálló nem egyenlő az Egyedülállóval. Az Infiniti hirdetése - mely nemrég a fél Corvin áruházat betöltötte - az emberi értelem legalapvetőbb fundamentumát tagadja, vagyis azt, hogy egy jel azonos önmagával. Ha nem bocsátkozom szemiotikai okoskodásba, akkor úgy fogalmazok, hogy a hirdetés állítása értelmetlen. Nem kicsit kockázatos a posztmodern közegében ilyesmit leírni, ebbe a reklámba viszont holtbiztos, hogy még maga György Péter se lenne képes semmiféle értelmet belemagyarázni, pedig ő köztudottan bármibe bármit bele tud magyarázni.

Félreértés ne essék: a hirdetés állítása nem hazugság, a valóságot ugyanis nem meghamisítja, hanem tagadja. Ennek a reklámnak a groteszk Egyedülállósága éppen az, hogy abban valótlan, melyben minden egyéb (akár bármelyik hazug) kampány valós és hiteles. Az Infiniti hirdetése igazról és hamisról való tudásunkat, vagyis az elemi logikát vonja kétségbe.

Mi az, hogy Egyedülálló nem egyenlő azzal, hogy Egyedülálló?! Hát, hogy ne lenne egyenlő? Betűről betűre egyenlő. Ez az állítás tehát tagadja az azonosság egyenlőségének logikai fundamentumát. "Persze nem kell ehhez ilyen vaskalaposan hozzáállni, hiszen ezek a reklámszakemberek mindig olyan kreatív agyúak! Valami fordulatos, fortélyos tréfa majd csak kikerekedik ebből a hirdetésből is!" Ez a reakció azonban alaptalan bizalom a készítők iránt.

A hirdetésnek nincs olyan értelmezési síkja, melyen az állítás megállna. Ha két autó lenne a képen, értenénk az ostoba poént, hogy ugye Egyedülállóan jó/szép/biztonságos/kényelmes ez az autó, de ugye nem áll Egyedül a képen, hiszen ott áll mellette a másik. Csakhogy a képen nincsen másik. Vagy ha a hirdetés azt mutatná, hogy amíg más típusú autók zökkenőmentesen közlekednek, addig az Infiniti terepjárója felnyitott motorháztetővel, füstölögve Egyedül áll, akkor is értenénk a primitív nyelvi humort: ne féljünk, az, hogy Egyedülálló az autó, nem jelenti azt, hogy amíg a többi üzembiztosan közlekedik, addig Egyedül az Infiniti áll meg alattunk. (Mondjuk mindkét fenti esetben a minimum lett volna, hogy az áthúzott egyenlőségjel másik oldalán külön írják le a szókapcsolatot: "Egyedül álló".) Emellett az autó mellett a képen azonban se nem megy, se nem áll semmi, ez az autó Egyes Egyedül áll a képen, miközben Egyedülálló és nem az.

Milyen autó lehet ez? Olyan, amibe benzint kell tankolni, azaz nem kell benzint tankolni? Olyan, ami tizenötmillió forintba kerül, azaz nem kerül tizenötmillió forintba? Olyan autó ez, ami létezik, azaz nem létezik? Olyan hirdetés ez, amit kitaláltak, azaz nem találtak ki?

Aki ezt a molinót valaha látta, és egy kicsit is tudatos agyilag a pszichéjét lépten-nyomon átmosó reklám-hullámverés iránt, az nem egyszer és nem kétszer bogarászta át betűről betűre az áthúzott egyenlőségjel mindkét oldalán az "Egyedülálló" szót. "Valahol itt kell, hogy legyen a trükk, valami pszichológiai vagy optikai fortély, amitől nem veszem észre a két szó közti különbséget." Csakhogy nincsen trükk, és éppen ez a trükk, hogy amíg a trükköt keresed, a hirdetést bogarászod, és ennél többre az Infinitinek köszöni, nincs szüksége.

A reklámot sokan tudománynak tartják, sőt egyesek arra vetemednek, hogy bizonyos modern művészetek új előörsét lássák benne. Csakhogy a reklám nemhogy nem tudomány és nem művészet, de még csak nem is szakma. A reklámnak, mint szakmának a mibenléte abban állna, hogy tartalmat rendel a brandhez, ha azonban nem beszélünk tartalomról, nem beszélhetünk szakmáról sem.

A reklám mechanizmusának nincsenek szabályai. Világában ami látszik, az játszik, működése nem minőségi, hanem mennyiségi, hatásának alapja nem a meggyőzés, hanem a sulykolás. A reklám működésmódja nem igényli a jelentést, tetszőleges és abszurd asszociációs kötéseket képes létrehozni, melyek a hirdetés valóságtartalmától akár teljesen függetlenül bevésik a kizárólagos üzenetet: a termék nevét és logóját.

A reklám világában a legértelmetlenebb üzenet, mint például az Infiniti hirdetése éppen úgy realizálja a fogyasztást, mint bámilyen más, akár meggyőző érvelés. Ha a "reklámszakma" bármilyen valós szakmához lenne hasonlítható, akkor a Blaha Lujza téri molinó a potenciális vásárlókat elriaszotta volna a kínált terméktől, hiszen az a cég, amely a kétszer kettő világában ilyen szemérmetlenül hazudik nekik, ugyan miért ne hazudná a 210 lóerőről, hogy 390, a háromcsillagos töréstesztről, hogy ötcsillagos, vagy egyszerűen csak miért ne felejtené ki a kocsiból a légzsákot? Ha az úgynevezett reklámszakmának létezne bármiféle állandó és sérthetetlen szabályrendszere, ha a hirdetések az emberi értelmet vennék célba, úgy ez az Infiniti-kampány meg kellett volna, hogy bukjon, hiszen készítői az általános iskola első osztályának törzsanyagát tagadják. A reklám egyetlen megfellebbezhetetlen szabálya azonban a következő: "Jelenjen meg a brand minél többször és minél nagyobb felületen, hogy amikor a fogyasztó válogat, legyen számára ismerős a hirdetésben szereplő termék!"

Hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a reklámoknak, azt legtöbben föl se fogjuk. A vásárlás során ugyanis jóformán nincsenek szempontjaink. Legtöbben három lehetőség közül választunk csupán. 1. A legolcsóbbat vesszük. (Ez alighanem a nyugdíjasok jótevőjének, a "Tesco Gazdaságos" termékcsaládnak lesz a tagja, mely sajnálatos módon a termék nevének jelentését maximum 20%-ban tartalmazza, ezért köztudottan csak súlyos meg- és rászorultság esetén érdemel bizalmat.) 2. A legdrágábbat vesszük. (Népszerű döntés, ha presztízsfogyasztók vagyunk, és így jobban is reprezentálhatunk a környezetünk felé, mint ha otthon tízezressel gyújtanánk be a kandallóba.) 3. Azt vesszük, ami ismerős. (Hol is láttuk?) A további termékekhez többségünknek egyszerűen nincs szempontja, szempont nélkül pedig csak sorsolni lehet, választani nem.

A reklámhajsza azokért a fogyasztókért zajlik, akik nem az egyes vagy a kettes számú döntést hozzák. Ők választják a hirdetésből ismerős terméket. Csakhogy ilyen temék több is van. Nos, hát melyiket választjuk? Azt, amelyik a legjobban bevésődött. Mert a legtöbbször láttuk. Vagy a legtovább bogarásztuk. És teljesen mindegy, hogy kudarccal vagy sikerrel járt-e a hirdetés értelmezésének kisérlete, hiszen a reklám sosem az értelmünket, mindig is a tudattalanunkat célozta meg, afölött pedig a legkevésbé van uralmunk.

A reklámok fogyasztása során nem lehetünk tudatosak, hiszen az olyan lenne, mintha karddal próbálnánk legyőzni az influenzát. Tudatos reklámfogyasztás nem létezik, tudatos vásárlás azonban igen. Amikor a pult előtt állunk, igenis szempontokra van szükségünk a döntés meghozatalához. A legfontosabb, hogy legyen stratégiánk! Próbáljuk ki valamennyi rivális terméket, tapasztaljuk ki a minőségbeli különbséget, és vonjuk meg az ár-érték arányt! Vegyük a hazait vagy vegyük a környezetkímélőt! Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen szempont alapján választunk, csak hozzuk meg mi magunk a döntést, és ne az ösztönök világából érkezzen a parancs! Ha így teszünk, úgy a gyártóknak és szolgáltatóknak valódi versenypályán, vagyis az üzletek polcain, nem pedig a reklámok minden értelmet és jelentést nélkülöző látszatvalóságában kell megmérkőzniük a bizalmunkért.

Remélem, mindenki számára világos, hogy Gyurcsány nem azért tartja az ország egyik legsürgetőbb feladatának azt, hogy a melegek házasodhassanak meg gyereket fogadhassanak örökbe, mert őt egyetlen másodpercig is érdekli akár a homoszexuálisoknak, akár az árva gyerekeknek a sorsa. Teljesen kizárt, hogy egy esetleges koalíciós tárgyalás során ő ezt az ügyet akár csak megpróbálná keresztülütni.

Azért kampányol Gyurcsány ezzel a brutálisan népszerűtlen témával - ahogy többek közt a tandíj általánossá tételével, meg azzal, hogy nincs esély nyugdíjemelésre baloldali fordulat esetén - mert a Mesterházy által vezetett Összefogás lehető legnagyobb mértékű kudarcában érdekelt. Egy szoros vereség ugyanis szinte biztosan bebetonozná Mesterházyt pártja és egy MSZP által vezetett 2018-as Összefogás élén. Ha azonban a Fidesz idén ismét a földdel teszi egyenlővé a baloldalt, ne adj' Isten, megint kétharmadot szerez, nos, akkor Gyurcsány négy év múlva újra miniszterelnök-jelölt lehet. Egy szenvedélyes demokrata, a hazai baloldal hőse, aki már kétszer legyőzte Orbánt.

Ne legyenek illúzióink! Akkor már nem a meleg jogokkal fog operálni, hanem a jó öreg nyugdíjemeléssel és ingyen oktatással, meg a többi mocskos újkádárista hazugsággal, amelyeket jól tudja, hogy ez a frusztrált, kizárólag pénzben és önérdekben gondolkodó társadalom élvezettel benyal.

Az oktatási rendszerünk a mai napig a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján zajló második ipari forradalom szükségleteit szolgálja. Világos, hisz akkor alakult ki. Az embereknek a fejükben kellett hordozniuk a tudást, a gazdaság olyan reáltudományokra épült, mint a matematika, a fizika vagy a vegyészet. Napjainkban azonban a világ legalább annyira szól a művészetekről, mint a természettudományos ismeretekről. A kreativitás az ismeretanyag mennyiségével szemben ma már szinte minden téren előnyt élvez. Többé nem az a kérdés, hogy ismered-e a választ, hanem hogy képes vagy-e azt a megfelelő helyen keresve megtalálni és alkalmazni.

A matematika vajon fontosabb, mint a zene? Az irodalom becsesebb, mint a film? A sejtbiológia ismerete többé tesz, mint a szakszerű barkácsolásé? A történelem nemesebb tere-e a tudásnak, mint a gasztronómia? A földrajz hasznosabb, mint az alapfokú növénytermesztés, gombatelepítés vagy állattartás? A világ és a gazdaság átalakult, és folyamatosan változik. Nem tudjuk, hogy húsz év múlva mezőgazdasági ismeretekre lesz-e szükségünk az élelmiszerhiány miatt, vagy játékelméleti tudásra, mert alapjaiban alakul át a kommunikáció és a kultúra természete.

Az iskolának az életre kell felkészítenie. Sokkal többfélét kell tanítani, sokkal kevesebb sznobériával és tudományos gőggel! Nem csak klasszikus zenét meg népdalokat kell megismertetni a következő nemzedékekkel, hanem a Pink Floydot, a Depeche Mode-ot, Björköt és a Radioheadet is. Nem csak Katona József Bánk Bánja meg Csokonainak A reményhez írt verse fontos része a nemzeti kultúrának, de Cseh Tamás és Bereményi Géza Jobbik részem című dala vagy Fábri Zoltán filmje, Az ötödik pecsét pont úgy. Nem csak a sportot kéne gyakorolni az iskolákban, hanem a táncot is, mert az szintén mozgáskultúra, csak épp nem elsősorban a fizika külső törvényeire, hanem az élet és a lét belső folyamataira fordítja a figyelmet.

Sokkal kevesebb nyers, lexikális ismeretanyagot kell egy diáktól megkövetelni, azt viszont következetesen meg kell követelni! Nem kell a koszinusz meg a tangens, de álmából felkeltve se bírja átbaszni egy bank a rafinált hitelkonstrukciójával! Nem kell a termodinamika második főtétele vagy Marius hadseregreformjának a pontos ideje, de legyen képes megszerelni otthon a csapot, és ne csak fogja föl, de lássa is be, hogy az országnak - miközben horribilis adósságtömeget görget maga előtt - nincs lehetősége tizenharmadik meg tizennegyedik havi nyugdíj folyósítására, bármennyire is meg lenne annak a helye. Továbbá következetesen fel kell számolni a puskázás, a plagizálás meg a bérezésért zajló szakdolgozatírás és vizsgázás mindennapos gyakorlatát, egyszer s mindenkorra az idegekbe vésni, hogy a bukásnak az elkövetőre nézve lényegesen kevesebb káros következménye van, mint a csalásnak.

Az oktatási rendszer célja önálló gondolkodásra, döntésre és cselekvésre képes kultúrlények kinevelése kell, hogy legyen, nem pedig ostoba, de korrupt biorobotoké, Való Világon meg Hajdú Péteren tartott adórabszolga reklámzombiké. Ehhez azonban radikálisan át kell alakítani a hazai oktatás struktúráját! A mai jobboldal a múltba réved, és olyan százéves ideákat igyekszik másolni, amelyek abban a világban működtek, csakhogy ebben már nem fognak. A baloldal eközben szokása szerint szarik az egészre, egyetlen gondja, hogy a pedagógus-szakszervezetek ne rikácsoljanak. Esetleg átvesz pár struktúraidegen, a recsegő-ropogó szisztémát tovább gyengítő nyugati trendet, csak hogy a kádárizmusban dagonyázva elmondhassa, hogy ebben az országban mégis csak ő képviseli az európai értelemben vett progressziót.

A magyarság jövője nem Moszkvában vagy Brüsszelben dől el, hanem a tantermekben. Ott van a mi legnagyobb kincsünk, a reményünk és a végzetünk. A hazai oktatást át kell alakítani, mert így nem működik. S főleg úgy kell átalakítani, hogy az ezúttal ne lehessen a politikai garnitúra meg a pedagógustársadalom magánügye. Ők ugyanis ezen a területen az elmúlt hatvan-hetven év alatt csak romboltak.

Amíg a TV2 nem talál egy beszélő tyúkot, addig Berki Krisztián jogosan érezheti magát bebetonozva a csatorna esti műsorsávjába. A súlyosan érzelmi fogyatékos félbűnöző ezúttal azzal henceg a bulvárlapok címoldalain, hogy egy húszmilliós autóval meg egy tízmilliós órával "lepte meg magát", ugyanis úgy döntött, hogy "megérdemel egy kis kényeztetést". Kár lenne szó nélkül elmenni amellett, hogy ez a fajta kivagyi vernyákolás mind a mai napig milliárdos szülők celebribanc-sorba süllyedt bakfislányainak a trademarkja volt, akik a felejthetetlennek szánt tizenhatodik születésnapjukat ünnepeltették meg a környezetükkel ehhez hasonló gesztusok kíséretében.

Személy szerint nagy ívben leszarom Berki feminin oldalát, pont úgy, ahogy Berkit, az állítólagos színészt, vagy Berkit a Fradi-vezért. Szarok rá, hogy honnan van pénze, látható, hogy nem az az intellektus, aki sokáig képes lesz elkerülni a törvény öklét. Abba is beletörődtem már, hogy amíg a reklámok nívója határozza meg a televíziózás színvonalát, addig az ilyen félember-félork kreatúrák képezik az úgynevezett szórakozás tárgyát. Az se érdekelne, ha az Operabálba fölvenné a szép, új tizmilliós óráját, betolná a seggét a húszmilliós kocsijába, aztán azokkal vagizna a többi újgazdag prolinak, mutatva, hogy neki mennyi sok pénze és milyen szar ízlése van.

Csakhogy ezt Berki nem az Operabálban, vagy más - általam kevésbé ismert - újburzsuj péniszdemonstrációk alkalmával teszi, hanem a televízió képernyőjén hergel egy olyan társadalmat, melynek tagjai százezerszám fuldokolnak az adósságban, és akik számára az egzisztenciális félelem épp annyira hétköznapos, akárcsak a mikropénisz a felső tízezer köreiben.

Amit Berki Krisztián folytat, az vegytiszta szociális uszítás. Egy pénzes proli meg azok a paraziták, akik nézettséget kovácsolnak belőle, előre megfontolt szándékkal és gátlástalanul provokálják a társadalom megmaradt igazságérzetét. Baszott veszélyes játék! Ahogy milliószor a történelem folyamán, újra eljöhet a pillanat, amikor azok, akiknek most Berki a pofájába röhög, megjelennek a szép budai villák előtt, hogy a maguk primitív és vérszomjas módján vegyenek elégtételt. Ezt nyilván Berki se akarja, és talán nem is követne el érte minden tőle telhetőt, ha csak húsz centivel tovább látna a slusszkulcsán meg a kibaszott karóráján.

Évtizedek óta él bennem az a kitartó érzés, hogy a hazai oktatási rendszer célja mini-tudósok egymást követő generációinak a kinevelése. Tangensek és koszinuszok meg többismeretlenes egyenletek röpködnek fejmagasságban, de egy átlagos fiatal két évvel az érettségi után már a kamatos kamat fogalmával se bír mit kezdeni, nem is beszélve mondjuk egy banki hitelkonstrukcióról. Az áfával kapcsolatban hasonló mértékű a tanácstalanság, ahogy az ügyben is, hogy miként lesz a munkahely kettőszázötvenhétezer forintos bérköltségéből kétszázezer bruttó, és végül a hó elején százharmincegyezer nettó. Hová tűnt el százhuszonhatezer forint?

Az antik Róma közjogi berendezkedéséről, Berzsenyi költészetéről vagy Ohm törvényéről elméletileg minden középiskolát elhagyó fiatalnak komoly ismeretei vannak, a valóságban azonban nem képesek Móricznak egyetlen regényét vagy novelláját sem felidézni, sejtelmük sincs, hogy mi az a többszintű közigazgatás vagy hogy ki volt Antall József. Nem tanítanak nekik filmművészetet, nem tanulják meg értelmezni a modern audiovizuális kultúrát, nem értik sem az ország, sem a társadalom problémáit, de sokszor még a legalapvetőbb higiénés vagy kulturális ismeretekkel sem rendelkeznek.

A nagy kollektív nemzeti lefojtás egyik fő része, hogy ne vegyünk tudomást arról, hogy a középiskolai és egyetemi vizsgákon a diákok tömegesen csalnak, lépten-nyomon puskáznak, ugyanis eszükben sincs haszontalan információk tömegével terhelni az agyukat, egyébként meg amúgy is mindenki csal. A jó jegy, az ösztöndíj, az egyetemi felvétel inkább áll egy ügyes csalónak, mint egy átlagos képességű, de becsületes diáknak. Az oktatási rendszer sokszor funkcionális analfabétákat képez, akik mindössze egyetlen dolgot tanulnak meg alaposan, mégpedig azt, hogy a kellő gátlástalanság vagy egy jó ütemben kivillanó dekoltázs nem csak a vizsgán, de az állásinterjún is csodákra képes.

A legnagyobb félreértésben azok a kevesek vannak, akik még ma is úgy képzelik, hogy a politikai garnitúra jól képzett, gyakorlati tudással rendelkező, öntudatos, gondolkodó és tisztességes állampolgárok képzésében érdekelt. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar oktatási rendszer célja nem valamiféle érték vagy tudás átadása, hanem a fiatal generációk megtörése újabb és újabb nemzedéknyi homo kádárikusz kitermelése céljából.

Az iskola legfőbb célja, hogy egyetlen megdönthetetlen tanulságot verjen a diákba, mégpedig, hogy bármennyit is készüljön, mindig az iskola jóindulatára van utalva. A tananyag spektruma olyan széles, hogy csakis a tanár szándékán múlik, mit és mennyit követel meg belőle. A polgárosodástól éppen ez az élmény választ el minket - már kölyökkorunkban kiveszik a sorsunkat a saját kezünkből. Hányszor szembesültünk már a Hivatal értelmetlen szabályaival, amelyeket muszáj betartani? Vagy azzal, hogy egy adóbevallás kitöltése még diplomával is reménytelen feladat? Hányszor kérte már a rendőr azt a kurva egészségügyi dobozt? A magyar oktatás arra nevel bennünket, hogy az ilyen helyzetekben úgy járunk a legjobban, ha lehajtjuk a fejünket, és behódolunk. Mert a tanárnak, a hivatalnak és a rendőrnek mindig igaza van. Ha pedig nincs, akkor majd olyan helyzetet teremt, hogy az legyen.

Ha ezt alázatosan tudomásul vesszük, cserébe ők nagyvonalúan megengedik, hogy csaljunk. Élhetőbb így az élet, egy kicsivel több marad a fizetésből, talán jobb állást is tudunk szerezni. Ha sokat csalsz, akkor persze elmeszelnek, mert azt egy határon túl már csak nekik szabad. Ha azonban nem vagy nagyon falánk, és beéred azzal, hogy elhordasz a gyárból egy fuvar téglát, ellopod a szomszéd tyúkját vagy erről-arról nem adsz számlát, abból olyan nagy gond nem lehet. A csalás, és az, hogy rossz lelkiismerettel hajtsd álomra a fejed, nem csupán a rendszer része, de annak fő támasza. Ha itt holnaptól mindenki minden szabályt betartana, egy hét alatt összeomlana az ország.

A csalás és tolvajlás rendszere csak akkor működik, ha megtörnek bennünket. Ha bűnrészessé tesznek minket a saját elnyomásunkban, ahogy azt Kádár Jánostól tanulták. Ha elzárják tőlünk a kultúrát, ha megfosztanak bennünket a gondolkodás képességétől, ha potenciális bűnözőkként kezelnek minket, az országot meg fogház módjára üzemeltetik. Az oktatási rendszerünk pedig - még ha minden mutató szerint évtizedről-évtizedre egyre silányabb képet is mutat - ezen a téren tagadhatatlanul sikeres.