Puzsér Róbert

Nem hiszek a politikusok visszahívhatóvá tételében. Egy ilyen lehetőség az egész rendszert destabilizálná. Megfosztaná a politikai intézményeket a maradék képességüktől is, hogy a társadalom számára kicsit is fájdalmas döntéseket hozzanak. Nem lenne többé két-három év arra, hogy kiderüljön, vajon értelmes volt-e egy intézkedés, az ellenzék már az előkészítés fázisában a visszahívással revolverezné a kormányt, akik vagy a népszerűtlen álláspontot vonnák vissza, vagy az azt előterjesztő képviselőt. A közéletet még inkább átjárná az ordas populizmus, a politikai beszéd a lélegeztetőgépek meg a nyugdíjemelések küzdelmévé züllene, ennek a torz működésnek pedig mindig az a következménye, hogy az ország időről-időre a falhoz csapódik.

Abban hiszek, hogy korlátozzuk azoknak a ciklusoknak a számát, amíg egy személy bármilyen politikai tisztséget betölthet. Elfogadhatatlan, hogy olyan emberek hoznak döntést nap mint nap az életünkről, akik évtizedek óta a mi adónkból élnek. Akik nem tudják, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, akik soha életükben nem dolgoztak valódi munkahelyen, mert bár főállásban betonozzák be a széküket, cementes zsák még soha nem akadt a kezük közé.

Két ciklus. Aztán vissza a versenyszférába! Nem állami vállalathoz, nem pártalapítványhoz, nem iskolaigazgatónak és nem nagykövetnek, hanem vissza dolgozni, adót fizetni, GDP-t termelni meg szidni a sok ingyenélő politikust. Belenézni az emberek arcába és osztozni a sorsukban. Aztán ha lezajlott tizenhat szorgos munkával töltött esztendő, újra jöhet két ciklus. Nyolc év, és nem több.

Elképzelni is nehéz, mennyire más világ köszöntene ránk, ha egy politikusnak számolnia kéne azzal, hogy amit megtesz, mert megtehet, az nem örökre szól. Tudná, hogy vissza kell térnie az emberek közé. Tudná, hogy rá is fognak vonatkozni azok a szabályok, amelyeket meghoz, és tudná, hogy elsősorban nem a pártja, hanem az ország sikerében érdekelt, a kenyeret ugyanis pár év múlva már nem a párt adja a szájába, hanem neki kell megdolgoznia érte.

Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc nem lenne örökös szereplője a belpolitikai bohózatnak. Rogán, Lázár, Bajnai, Mesterházy meg a többi sem. Megszűnnének az évtizedeken át változtathatatlan, monolit politikai elitek, a hatalmi garnitúra folyamatosan cserélődne, vagy ha mégsem, hát olyan hatalmas, lenne, hogy az szétfeszítené a pártok mamelukjainak uram-bátyám rendszerét.

Köztudott, hogy a hatalom torzítja a személyiséget és az ítélőképességet. Ha megtiltjuk egy kamionsofőrnek, hogy egyhuzamban tíz órán át vezessen, akkor hogy hagyhatjuk évtizedeken keresztül ugyanazokat a figurákat az ország kormánykerekénél? Ha az amerikai elnök két ciklus után le bír lépni, akkor talán a gödöllői képviselő vagy az orosházi polgármester elvesztése sem olyan ár, amit ne tudnánk megfizetni.

A huszadik század politikai-hatalmi felépítménye recseg-ropog. A képviseleti demokrácia válsága egyre nyilvánvalóbb, a saját önzése és neurózisa közt öntudatlanul botorkáló társadalom látványosan szenved, a hétköznapi élet cég- és pártmaffiák terrorjának nyomasztó közegében zajlik. Az eljövendő forradalom épp oly törvényszerű, mint valahányszor, ha a történelem ilyen kilátástalanul megreked. Nem tudni, milyen lesz az új világ, de abban biztos vagyok, hogy a politikai uralom természete megváltozik. A forradalom intézményei olyan biztosítékokat építenek majd a jövő hatalomgyakorlásába, amilyen például a két ciklus után meg nem újítható mandátum. Időszerű, hogy kijelöljük a huszonegyedik század fejlődési irányait, melyek elvezethetnek a jelentését vesztett népszuverenitás helyreállásához, más szóval ahhoz, hogy a múlt század során hol hűtlenné züllött, hol zsarnokká torzult állam újra a társadalom szolgálatába lépjen.

Amióta meghirdettem a Hajdú Péter elleni harc évét, lépten-nyomon kapom a pofámba a lesajnáló értelmiségi fanyalgást, mondván, hogy cicaharc, hajtépés és celebvillongás, meg hogy nem szabad foglalkozni Hajdúval, mert az csak a nézettséget generálja neki. Minden alkalommal végig kell hallgatnom, hogy igaz, hogy a csávó beszédképtelen, igaz, hogy nincs humora, meg az is igaz, hogy egy kulturális bűnöző, egy emberalatti mocsok, aki traumákkal és betegséggel, erőszakkal és gyásszal szórakoztat, de hát, mit csináljunk, ez kell az embereknek. Erre a szennyre van kereslet a televíziós piacon, és lássam be, hogy Hajdú ebben tényleg profi. Ezért van neki műsora, nem pedig Fekete Pákónak, akivel szellemileg nagyjából egy kategóriába sorolható.

A múlt héten aztán a hazai kulturális újságírás legkülönbözőbb cicaharcosai egységfrontba tömörülve léptek fel a médiapszichopata ellen a Magyar Narancstól, a Mandineren át a HVG-ig, kategorikus nemet mondva Hajdú legújabb emberiségellenes támadására. A lélekmérgező ezúttal olyan sajtót kapott aktuális műsora elé, amilyenről nem is álmodhatott, s amilyenért mindaddig hiába taposta sárba hétről-hétre a legalapvetőbb civilizációs normákat. Csakhogy az eredmény nem kiemelkedő nézettség lett, hanem Hajdú pofája az agyagba lett döngölve. Nem csupán a konkurens csatorna közszolgálati(!) magazinja, a Házon kívül verte másfélszeres nézettséggel, de ez volt az egyik legkevésbé nézett Frizbi valaha. Az az elmúlt évben is gyakran előfordult, hogy a Házon kívül leverte a Frizbit, de ez a minden eddiginél nagyobb médiafelhajtást követő égés alaposabb elemzésre szorul. Az a tény ugyanis, hogy TV2 nem képes olyan időpontban sugározni Hajdú showműsorát, hogy az RTL Klubon épp akkor zajló villódzás ne verje véresre, a szórakoztatóipar valamennyi szabályának ellentmond.

Mint tudjuk, Magyarországon kapitalizmus van, a média pedig egy piaci ágazat. Ennek ismeretében megkerülhetetlen a kérdés, hogy Hajdút vajon mi tartja a csatorna képernyőjén? Azt ugyanis most már bátran kijelenthetjük, hogy a műsorainak a minősége vagy a nézettsége nem. A megoldás az lehet, hogy...

...Hajdú valamiféle mocskos titok birtokába jutott, és azzal zsarolja a TV2 vezetését, hogy ha azok le merik venni a műsorról, akkor ő kínos tényeket hoz róluk nyilvánosságra.

...Hajdú nem műsorvezetőként szerepel a képernyőn, hanem oligarchaként vásárolja meg a műsoridőt. Milliárdos bevételű cégbirodalma élén egy sajátosan nyomorult kelet-európai Berlusconi ő, akinek szintén kényszere a magamutogatás, és pont úgy nem szorult belé egy szemernyi ízlés vagy jóérzés, vele ellentétben azonban nem csak karizmátlan, de ostoba is.

...Hajdút politikai akarat tartja a képernyőn. Karrierje kezdetén az MSZP-s miniszterelnök nevelt lányával üzletelt, mostanában Orbán főemberével, Habony Árpáddal jár óriáskerekezni, s új gazdái még olyan bizalmi feladatokkal is megbízzák, mint az év végi Orbán-interjú elkészítése sok sikerpropagandával és egy kis kedélyes karácsonyi bizalmaskodással, szigorúan tegeződve.

Biztató fejleménye mindenesetre a hazai nyilvánosságnak az az egyre általánosabb felismerés, mely szerint a magát showmannek képzelő véglény annyira alkalmatlan, hogy nincs az a téma, amit a puszta személye ne fojtana teljes érdektelenségbe. Én eközben csöndben azt remélem, hogy a magyar társadalomban lassan kezd kiépülni egyfajta ellenállás azzal a méreggel szemben, amit Hajdú hétről-hétre a képcsövön keresztül a tudatokba okád. Ez a védettség azonban nem alakul ki magától, szükséges hozzá egy értelmiség, amely ahelyett, hogy elfordítaná a fejét, belenéz a szörnyeteg arcába, és a nevén nevezi.

Szilvásvárad derék és öntudatos polgárai nem hajlandóak fogyatékos emberek közelében élni. A nyomorékok elcsúfítják a környezetet, zavarják a turistákat és egyébként is veszélyesek, úgyhogy nem kívánatosak a Heves megyei községben - a helyiek ennek a véleményüknek egy kemény hangvételű falugyűlés keretében adtak nyomatékot.

A civil kurázsit és a boszorkányégetések hagyományait sajátosan ötvöző hisztéria nem lett volna teljes a helyi fideszes parlamenti képviselő támogatása nélkül. Így nyílhatott meg az a tér-idő kapu, melynek egyik oldalán a Nemzeti Együttműködés keresztény Rendszerének gránittömbje, másik oldalán pedig a Taigetosz kopár sziklafala áll.

Csakhogy nincs az a jó ügy, amit egy számító politikus ne lenne képes elárulni, ezt most a saját bőrükön tapasztalják meg a szilvásváradiak. Horváth László ugyanis időközben meggondolta magát, kihátrált a falusi emberek mögül és a költözni kész fogyatékosok hadának élére állt, márpedig az illetékes elvtárs támogatása nélkül annyi esély van megakadályozni a települést fenyegető inváziót, mint Palcsó Tomival szemben trafikpályázatot nyerni.

Abban az országban, ahol én osztom a trafikot, a fogyatékosok szilvásváradi lakóotthonának ügye nem így zajlana. Felvázolom ezzel szemben, hogy hogyan:

1. Fogyatékos nem költözne Szilvásváradra.

2. Horváth László 2014-ben nem jutna parlamenti képviselői mandátumhoz, ezt követően legfeljebb a Ku-Klux-Klan heves megyei alapszervezetének ügyeiben hozna döntéseket.

3. A falu lakóinak tökös rendpártiságát a tököli börtön Szilvásváradra költöztetésével jutalmaznám, az elesettek iránti figyelmességüket pedig azzal hálálnám meg, hogy a bicskei menekülttábort is a községükbe helyeztetném át. Továbbá látva, hogy milyen érzékenyek más települések problémái iránt, alighanem még ők lennének hálásak egy közepes méretű szemétégető valamint egy szennyvíztisztító telep üzembe helyezéséért valahol a falu határában.

4. Persze a döntéshozatal során nem elég a helyi lokálpatrióták fejével gondolkodni, a turizmus szempontjait is figyelembe kell venni. Hogy a kirándulók ne maradjanak el, nemzetközi motorostalálkozókat szerveznék, továbbá Szilvásvárad közigazgatási határain belül legalizálnám a fegyverviselést, mindennemű prostitúciót és valamennyi létező kábítószert, hogy ezzel is növeljem a település vonzerejét.

5. Ahogy a fogyatékosok nem költözhetnek Szilvásváradra, úgy a szilvásváradiak sem költözhetnének el a faluból. Ha pedig esetleg zúgolódnának, és nem éreznék igazságosnak a döntést, kormányzati értesítő tájékoztatná a helyieket: "Rondák és ostobák vagytok, nem akarjuk, hogy máshol éljetek."

Vannak az életben értelmetlen tevékenységek. Ilyen az, amikor esztétikáról vagy ízlésről próbálunk eszmét cserélni azzal a tarsolylemezes turbómagyarral, aki ingerülten buzizsidózik az Alföldi-féle István, a király bemutatója előtt, vagy amikor a Heti Hetes nyomán Alföldi-rajongóvá lett, agresszívan lökdösődő nyugdíjassal próbáljuk megértetni, hogy Gergényi és Gyurcsány rendőrterroristái egy demokráciába talán mégse férnek bele. Aki őszinte kritikát próbál írni Alföldi rendezéséről, az a két fenti hibát egyszerre követi el.

Személy szerint azt éreztem helyesnek, hogy nyitottan és előítélet nélkül megnézem az előadást, kialakítom a véleményemet, és nem teszek úgy, mintha mindaz, ami itt zajlik, normális lenne. Meg se próbálom érdemi kritikával túlüvölteni azokat a veszett harci kutyákat, akik emberemlékezet óta minden közéleti vagy kulturális történést teljes sikerrel ágyaznak a maguk Trianon- vagy holokausztsérültségébe.

Nem az a baj, hogy az egész előadás tömény politikává vált, hiszen az volt már a '82-es ősbemutatón, hanem az, hogy a legostobább és legsötétebb törzsi gyűlölködés tárgyává tette azt a több mint három évtizede velünk élő mítoszt, az István, a királyt, amely olyan közel áll a magyar nép lelkéhez, mint talán semmi egyéb.

Alföldit a rendezés során láthatóan az a szándék vezérelte, hogy a balliberális oldalt ünnepélyesen visszaemelje a magyarságba, ezt a műveletet azonban szokása szerint olyan gesztusok kíséretében hajtotta végre, amelyekkel a rockoperát nagy ívben belevetette abba a ballibsi kontra népnemzeti gyűlölködésbe, ami már a rendszerváltáskor se volt progresszív, viszont annál unalmasabb és elhasználtabb, még akkor is ha ennek az országnak a rugói rendületlenül erre járnak.

A jobboldali értelmiség persze hibátlanul asszisztált Alföldi performanszához, olyan hevesen ásva a lövészárkokat az eredeti mű védelmében, hogy közben a szerzőpárost, Szörényit és Bródyt is kitagadták a nemzetből. Ezúttal valóban sikerült István és Koppány küzdelmébe az egész társadalmat bevonni - ez a darab cselekményének a lehető legkártékonyabb projekciója. Az István, a király mindeddig - talán az utolsó identitáskapocsként - a magyarság egységét fejezte ki. Idén ez az illúzió is szertefoszlott.

A haza rossz szelleme ismét győzött, mindkét tábor begyűjtötte a hideg polgárháború további muníciójául szolgáló sérelmet, megalázottságot és meg nem értettséget. Már kopogtat a kampány, az újabb alkalom, hogy igazán mozgósítani tudjuk nemzeti indentitásunknak azt a darabját, amely még az István, a királynál is közelebb áll a szívünkhöz. Azt, amiben jobb és bal igazán osztozni tud: a gyűlöletet.

                                                              *

Van mindenesetre egy vonatkozás, amelyre reagálnom kell az Alföldi-féle István a király kapcsán. A Novák Péter által játszott sámán, Torda, mielőtt megidézi a szellemeket, rágyújt egy jókora füves cigire. Nem nehéz meglátni ebben a liberális gesztust azok felé a százezrek felé, akiknek elegük van abból a társadalomból, amely bizonyos könnyű drogokat gátlástalanul démonizál, más könnyű drogokat egy jó kis mutyival egybekötve megtrafikol, ugyanakkor kemény drogokat pálinkafesztiválok keretében fetisizál, és lépten-nyomon hozzáférhetővé tesz a sarki kocsmától a szemközti közértig, minden középiskolás osztálykirándulás legnagyobb élményforrása gyanánt.

Ennek a nagy nemzeti képmutatásnak a leleplezése, és annak az elemi szabadságjognak a képviselete, hogy az egyén azt vihessen be a saját testébe, amit csak akar, pont olyan feladat, amit a művészetnek képviselni kell, főleg egy olyan országban, ahol a politikai garnitúra tele van alkoholistákkal, nikotinistákkal meg hatalommániás pszichopatákkal, akik örömmel sújtanak le az általunk rájuk ruházott hatalom öklével mindazokra, akik náluk egy nagyságrenddel ártalmatlanabb devianciának hódolnak, például füveznek. A kormánykoalíciót vezető Orbán és Semjén a legtermészetesebbnek tekintik azon élvezeti szerek fogyasztásának a tiltását, melyeket ők személy szerint nem preferálnak, hiszen amikor "az a szervezet is megköveteli a magáét", nekik inkább a házipálinka csúszik.

Tudomásul kéne venni, hogy amióta az ember lejött a fáról, azóta ami szerves anyagot csak talál a környezetében, azt a szájába veszi és megkóstolja. Nincs ennél elemibb emberi jog, az én szememben egyenértékű a szólás vagy a szexualitás szabadságával. A kultúra arra szolgál, hogy ennek a jogunknak a gyakorlása biztonságos legyen, és igazodjon a társadalmi-közösségi körülményekhez. Mindezek mellett pedig érdemes lenne azt is tudatosítani, hogy a füvezésnek lényegesen kisebb az egészségkárosító hatása, mint az alkohol fogyasztásának vagy a dohányzásnak. És igen, már honfoglaló őseink is használtak bizonyos tudatmódosító szereket.

Csakhogy Torda, a táltos azzal a spanglival az arcában pont azt jelzi, hogy Alföldinek mennyire nincs semmi fogalma a pszichoaktív szerek fogyasztásának kultúrájáról, használatának hagyományáról, letűnt korok vagy távoli népek szakrális rítusaiban betöltött szerepéről. A füvet soha senki nem használta szellemek megidézésére, egy spangli ugyanis nem nyit meg semmiféle csatornát a szellemvilág felé. Egy spangli esetleg ellazít, különös asszociációkhoz segít vagy megnevettet. Egy sámánnak soha eszébe nem jutna a spirituális szférákba való behatolás eszközeként használni. Egy valódi sámán - ha mai kifejezéssel élve eleve nem skizofrén, akit alapjáraton megtalálnak a hallucinációk - pszilocibin hatóanyagú gombát vagy meszkalin tartalmú kaktuszt fogyasztana, esetleg egy békáról nyalogatná le a DMT-t, csak hogy néhány lehetőséget említsek, hiszen pontosan tudná, hogy ezek azok az eljárások, melyek révén - Aldous Huxley szavaival élve - megnyílnak az érzékelés kapui.

Novák ezen felül úgy adja elő magát Torda szerepében, mint egy rock 'n' roll sztár, elfelejtkezve arról, hogy ő épp egy közösség főpapját játssza, aki a szellemvilág pogány isteneinek segítségét kéri a háború előtt. Megértem én akár azt a közlést is, hogy korunk sámánjai a zenészek meg a dj-k, csakhogy ez az állítás pont úgy kilóg a cselekményből, ahogy a Novák szájából az a spangli.

A könnyű drogoknak, ahogy a sámánizmusnak Alföldi és a KDNP minden igyekezete ellenére igenis van kultúrája, és ezt legalább valami egészen alapszinten érdemes lenne ismerni, ha valaki beszél róla, színpadra viszi vagy éppen betiltja. Csakhogy Alföldi számára az a táltos meg az egész szertartás nem egyéb, mint lehetőség egy bizonyos politikai propaganda kifejtésére a könnyűdrog-fogyasztás mellett. Ebben a darabban ugyan semmi keresnivalója, de hát így a huszonegyedik század elején tudjuk, hogy elő lehet vezetni a színpadon egy füvező rock-ikont, míg egy gombát majszoló vagy békát nyalogató autentikus sámán bemutatása alighanem eretnekségszámba menne. A hallucinogén szerek által keltett víziók már nem a "vicces cigi" világa, ami mögé a füvezős fiatal felnőttekkel kommunikáló rendező csak úgy be mer állni.

Pont az a spangli ott a színpadon jelenti azt, amiben nincs különbség Alföldi Róbert és Semjén Zsolt között: semmi közük a témához, mégis rendszeresen használják emberi lelkek hadrendbe állítására az egymás ellen zajló polgárháború ütközeteihez.