Puzsér Róbert

Az a tény, hogy a nemrég még jobbikos Szegedi Csanád zsidó, messze a legszórakoztatóbb fordulat az elmúlt évek közéleti történései közül. Hát mikor fordul elő olyan, hogy valaki a saját személye által utólag igazolja az összes primitív antiszemita sztereotípiát, amit addig hangoztatott. Nos, kik is a zsidók? Ők azok, akik befurakodnak a sorainkba, továbbá kezükben tartják a bankszektort, a kereskedelmi ágazatot és a médiát. Lássuk csak, mi volt Szegedi Csanád szerepe az elmúlt évek során? Ő volt a Jobbik pénztárnoka, emellett tulajdonosa a Turul-bolthálózatnak és a párt lapjának, a Barikádnak. Arról a pártról van szó, amelyik lépten-nyomon fogadkozik, hogy megmenti az országot a zsidóktól.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a Magyar ATV-n tomboló napi szélsőjobbos agymosás, ismertebb nevén a 700-as klub nemrég egy rendkívül ízléstelen riportot tett közzé Szegedi Csanádról. Pat Robertson, neokon próféta és Jézus kedvenc befektetési tanácsadója klasszikus "ilyen volt - ilyen lett" tipusú anyagot tárt a nagyérdemű elé. Hogy milyen volt Csanád? Megkeseredetten tévelygő, gyűlölködő antiszemita. És milyen lett? Boldog és békés, mélyen hívő zsidó. A 700-as klub szokásos Krisztus-marketing anyagát gyártották le róla, a Megváltó szerepében ezúttal Mózessel. Pat láthatóan imádta a sztorit. Tökéletes riport egy fegyveres rablásból megtért harlemi srác meg egy alkoholista houstoni anyuka újjászületése közé.

Érdemes megnézni az alább linkelt videót, mert ez a Szegedi annyira pofátlanul hazudozik a megtéréséről, hogy ha hallaná, még Schobert Norbi torkán is megakadna az update-falat. A fitneszfasiszta jogdíj-guru nyomdokába lépő Szegedi is azt állítja, hogy személyesen tapasztalta meg a csodák sokaságát. Már alig várom, hogy mikor kezdenek belépőjegyet szedni a hozzájuk érkező zarándokoktól.

Még Pat és kis szőke kolléganője is furcsállkodnak a stúdióban: hogyhogy a nagymama egész életében hazudott a zsidóságáról meg a holokauszt-traumájáról, még azután is, hogy a kisunokája beült egy fasiszta párt frakciójába? Aztán inkább álságosan elhessegetik a kétséget, mint hogy feltegyenek még néhány logikus kérdést. Például, hogy mi van a nagyi gyermekével, aki ugye fölnevelte a Csanádot, mégse említette soha egy szóval se, hogy "zsidók vagyunk, kicsi fiam". Talán neki is hazudott a nagyi egy életen át? Vagy tudta az igazat, de hűen asszisztált az anyja hazugságához? Nehogy a jobbikos kis Csanádka meghasonuljon, a drága, érzékeny zsidó lelke megfájduljon! Ha Pat Robertsonba csak egy szemernyi erkölcs szorult volna, nem tűrte volna szó nélkül, hogy Szegedi minden hazugságát rákenje a poklot megjárt nagyanyjára.

Számomra a Napnál világosabb, hogy Vona Gábor zsidó barátja és harcostársa egyszerűen eltitkolta a származását, amikor meg lebukott, megjátszotta, hogy nagyon meglepődik, és mindent ráfogott a nyuszira, aztán előadta ezt a pofátlan megtérést az ősök hitéhez. És Szegedi hazugsága szerint mi generálta a nagy szellemi fordulatot? A származás. A vérség. Az egész megtérési paradigma továbbra is ugyanaz a sötét törzsi barbarizmus, amit a Jobbikban tanult.

Az is kiderült, hogy hősünk az Európa Parlamentben politikusként az emberi jogokat akarja védelmezni. Egy kérdés rögtön felmerül: biztos, hogy az emberi jogok éppen egy fasiszta párt volt alelnökének a védelmére szorulnak? És nyomában az újabb kérdés: biztos, hogy Szegedi Csanád a Jobbik listáján az emberi jogok védelmére kapott felhatalmazást? Vajon föl se vetődött, hogy visszaadja a mandátumát? Ezeket a kérdéseket Pat Robertson szájából persze hiába várjuk.

A riport arról is tanuskodik, amint a friss zsidó Köves Slomóval közösen tanulmányozza a Tórát. Még ki se bújt a gárdista egyenruhából, de már ott van a kipa a fején. Csupán az a kérdés, hogy volt-e egyetlen olyan napja, amit csak úgy civil emberként töltött, anélkül hogy a két hazug személyiségének valamelyike nem akarta éppen megszabadítani a másiktól a világot?

Nagy elődje, Imrédy Béla szellemi védnöksége alól egyenesen Pat Robertson szárnyai alá kéredzkedik, és az ATV vallási fundamentalista, háborús uszító magazinjában parádézik. A kör bezárult. Szegedi Csanád fasiszta volt, és az is maradt. Mindössze annyi történt, hogy hetven évvel ezelőtti, rég lejárt szavatosságú fasisztából korszerű, XXI. századi fasisztává lépett elő. De hát mit tehetne? Ez a szakmája, ehhez ért, máshoz nem. Most nagy nehezen képezze át magát demokratává? Egy vízvezetékszerelőből se lesz csak úgy harmincvalahány évesen villanyszerelő. Királyhegyi Pál mondta, amikor az ávós vallatóiban felismerte a pár évvel korábban látott nyilas keretlegényeket: "Kis ország, csak egy csőcselékre telik."

A riport után az amerikai csapatok háborús győzelméért rendszeresen imádkozó Pat Robertson még előadja, hogy Magyarországon valamint az egész kelet-európai régióban milyen elképesztő mértékű az antiszemitizmus, holott jóformán már az egész zsidóságot kiirtották, sőt tömeges a holokauszt tagadása is, miközben a huszonöt éves kiscsaj a Pat melletti székben csak ámul és bámul, hogy micsoda barbárság tombol Amerika határain túl.

Rettegve várom, hogy a Jobbik és az ATV legközelebb vajon mit szabadít az országra. Közösen nevelt törvénytelen gyermekükkel, Szegedi Csanáddal biztos, hogy magasra tették a lécet, mégis attól félek, hogy meg fogják tudni ugrani.

Ahogy közelednek a választások, és a polgárháború szelleme beárnyékolja a hétköznapokat, egyre nő a bennem csömör a hazai politika iránt, úgyhogy arra szántam el magam, hogy nem posztolok közéleti témában. Aztán megláttam Kulka János tatárszentgyörgyi mészárlásról szóló videóját, amely a bestiális módon kivégzett Csorba Róbertnek és ötéves kisfiának állít emléket.

Szomorúan írom le, hogy ez a Vágvölgyi B. András által írt és rendezett videó egy véres pornó, melynek mintha egyetlen szándéka az lenne, hogy tocsogjon az iszonyatban meg a fájdalomban, és vájkáljon a sörétek ütötte sebekben, behozva a történetbe még az ötéves gyerek karácsonyra kért biciklijét is. Vágvölgyi olyan húrokon játszik, amilyeneken a Fókusz riportjai vagy Vujity Tvrtko Pokoli történetei, ami után már nem csoda, hogy nem lehet értelmesen beszélni arról a nagyon súlyos társadalmi problémáról, aminek a tatárszentgyörgyi eset az egyik rettenetes tünete volt. Vágvölgyi és Kulka ezzel a videóval beúsztatják ezt a tragédiát is a nagy kollektív szimbólum-tengerbe a Don-kanyar, '56, a holokauszt és 2006 októbere mellé, ahonnan már csakis indulatokat lehet kipréselni, érdemi diskurzust nem. És valójában mintha mindig is ez lett volna a cél. Olaszliszka után ugyanúgy, ahogy Tatárszentgyörgy után.

Erre a videóra válaszolt az általam nem egyszer méltatott Dancsó Péter egy paródiával, melyben fölényes gúnnyal illeti Kulkáék koncepcióját, és teszi formailag nevetségessé, miközben annak tartalmára egy árva szót sem veszteget.

Értelmiségihez méltatlan magatartás Dancsó részéről, hogy eszébe sem jut a Tatárszentgyörgyről szóló videó állásfoglalására reagálni, kizárólag annak hatáselemeivel meg az előadó személyével van elfoglalva, holott Kulkát és a balliberális véleményformálók tevékenységét bőven van miért bírálni, akár ennek a videónak a kapcsán is.

Ha populizmusban utazunk, azonnal rákérdezünk, hogy Vágvölgyiék vajon miért nem élesítették akkor a videókamerát, amikor Szögi Lajost lincselték meg a gyerekei szeme láttára, vagy amikor Marian Cozmát szurkálták halálra? A rasszista gyilkos motivációja ugyanúgy félelemből, ostobaságból és agresszióból áll össze, ahogy a dühödt, lincselő csürhéé vagy az etnikai alapon szerveződő gengszterbanda tagjaié. Miért kell olyan országban élnünk, ahol általános követelmény a kettős mérce készségszintű alkalmazása, ahol Bayer Zsoltnak és barátainak csakis Olaszliszka fáj, Kulka Jánosnak és barátainak meg csakis Tatárszentgyörgy?

Ha félretesszük a populizmust, akkor a kérdés úgy vetődik fel, hogy a balliberális értelmiség hogy volt képes az elmúlt huszonöt év során tétlenül végignézni a cigányság jelentős hányadának a kisodródását a társadalomból? Hogy tűrhették el a tömeges munkanélküliséget, a segélyből élés mindennapos gyakorlatát, a nyomorba szült gyerekek sokaságát? Hogy tudták végignézni azt, ahogy a minden képzeletet alulmúló szegénység és a folyamatosan növekvő munkanélküliség kitermel egy összeférhetetlen, a többség szabályrendszerét egyre tudatosabban és egyre gátlástalanabbul áthágó bűnöző kasztot? Hogy voltak képesek ezzel a cinkos tétlenséggel az ő karmaik közé lökni azokat a cigányokat, akik munkából élnek és törvényes módon akarnak boldogulni, azokkal a fehérekkel együtt, akik nem tudnak vagy nem akarnak elköltözni, elmenekülni? Hogyan tűrhették, hogy falvak, városok, lassan megyék váljanak lakhatatlanná? Hogyan nézhették tétlenül a mindennapos félelmet és rettegést, a közbiztonság megszűnését? Továbbá hogy volt pofájuk bárkire rásütni a rasszista-bélyeget, aki próbálta megkongatni a vészharangot? A tatárszentgyörgyi tragédia bármilyen iszonyatos is, nem a semmiből zuhant a nyakunkba. Kulkáéknak azonban még most, a rettenettel szembesülve sem jut eszükbe feltenni a kérdést: hogy juthatott idáig az ország?

Csakhogy Dancsó nem szembesít, hanem gúnyolódik. Nem vitatkozik és nem érvel, hanem lekezel, kioktat és fölényeskedik. Ez pontosan az a stílus, amivel a kilencvenes évek balliberális értelmisége szégyenítette meg a neki nem tetszőket. Mindössze annyi a különbség, hogy most nem az SZDSZ biztosítja ehhez az ütemesen összeverődő tenyereket, hanem a Jobbik.

Lelőttek egy ötéves gyereket, mert cigány. Ez a tragédia egy olyan út végén csapta arcon a magyar társadalmat, ami az egymás személyén való büszke átgázolással, egymás szándékos félreértésével, egymás cinikus provokálásával, a valódi kérdések megválaszolása helyett érzékenységek felkorbácsolásával és szimbólumok meggyalázásával volt kikövezve. Dancsó videója sajnos ebbe a sorba illik, és ez nagy baj. Ahol ugyanis az értelmiség elhallgat, ott a pszichopaták és a rohamosztagok veszik át a szót.

Az alábbi videót a meleg parádé résztvevőinek ajánlom. Személy szerint idén sem veszek rajta részt, ugyanis se méltósága, se partyértéke, se célja, se valódi üzenete nincs, és még a zene is szar. Az egész rendezvény annyira mélységesen provinciális, hogy egyedül a jobbikosok által hajigált tojásoktól tűnhet vállalhatónak. A hazai meleg közösség radikálisai köszönik, megelégszenek azzal, hogy évente egyszer, néhány szavazatleső politikus jelenlétében beintenek a többségi társadalomnak, majd septében visszaiszkolnak az illegalitásba. Első valódi lépés gyanánt az lenne a minimum, hogy a partykellékeiket lecserélik egy hiteles mozgalmi ideológiára, valami olyasmire, ami több mint póz, és több mint manír. Ajánlom figyelmükbe például Harvey Milk közéleti tevékenységét! Magyarországon legalább évtizedekre vagyunk attól, hogy bárki kiálljon a nyilvánosság elé, és azt mondja: "Meleg vagyok, és melegjogi programmal indulok a következő választáson." Talán ezzel a videóval magam is segíteni tudok:

Nagy várakozással tekintek Lars von Trier pornója, a Nymphomaniac című film elé. A felvezető marketingkampány azt ígéri, hogy mindeddig mozdíthatatlan határok, falak és tabuk fognak bedőlni a két részes testnedv-fürdő során, de persze az is simán benne van a pakliban, hogy csak egy von Triertől szintén nem idegen módon művészkedő, Semjén Zsolt álságos prüdériájától maximum három lépésnyi távolságot tartó mozit kapunk az arcunkba.

A dán filmrendező kiváló érzékkel tapint az egyik legsúlyosabb kulturális probléma ütőerére: kurvára itt lenne már az ideje, hogy a szexualitás ábrázolását, a testiségről szóló filmes diskurzus jogát a kultúra végre visszaragadja a Kovi- és Ron Jeremy-kaliberű, BMW-slusszkulcspörgető, primitív suttyóktól. Vajon miért engedi a civilizált világ, hogy olyan aljadék féllények formálják a szexuális szokásait, amilyen mondjuk Pierre Woodman vagy Rocco Siffredi?

Ma a pina, a pénisz, az orális szex vagy mondjuk a maszturbálás nem része a filmes nyelvnek. Hiába van kint a tizennyolcas karika - aminél ugye nem létezik nagyobb és félelmetesebb karika a televíziózás világában - hentelni, belezni, embert enni simán lehet, na de kúrni, azt már nem! Szemérmeskednek, testek örvénylő táncát mutatják, a lényeget azonban még a legtökösebb rendezők is elrejtik előlünk. Ha a testiség esetleg kap egy filmben húsz-harminc másodpercet, azt is csak azért, hogy jobban el lehessen adni a mozit a bulvárlapokba screenshotolt fotókkal. Miért vesz bennünket, tizennyolc évesnél idősebb embereket gyerekszámba az intézményes kultúra, miért hajszolja a vágyainkat rejtekutakra, mintha mondjuk extasy-t akarnánk venni valami sikátorban?

Miért elképzelhetetlen egy olyan film, amelynek komolyan vehető cselekménye, ne adj' Isten drámája van, aztán amikor elérkezik a forgatókönyvben a szexuális aktus elmaradhatatlan pillanata, akkor a rendező nem árnyékokat meg kontúrokat mutat, hanem elénk tárja magát a szexet ízlésesen és erotikusan, izgató módon, de főleg valóságosan. Ha pedig a kedves nézőnek meghitt otthonában esetleg megjön a kedve, hát ráránt, csak aztán amikor végzett, nem kell szemérmeskedve, kínosan kikapcsolnia a számítógépet, és valami egyéb tevékenységbe fognia, hanem követheti tovább a történetet, hiszen ő épp egy filmet néz, amely érdemes arra, hogy rászánjon egy estét.

Miért kell generációknak úgy önkielégíteniük, ahogy szarnak? Bujkálva, kapkodva, önmaguk előtt is szégyenkezve, tudva, hogy amiben részt vesznek, milyen mocskos, közönséges és igénytelen. Miért negyven másodperc az átlagos franciázás időtartama, miért követi azt két perces vaginális szex és mindezt miért koronázza meg minden esetben egy legalább hat perces seggbekúrás? A bűnöző-külsejű férfiak miért mindig a saját kezüktől élveznek el, amikor épp ott van karnyújtásnyira minimum egy nő? Az ordenáré, nonfiguratív tetkós, szarrá szolizott és szilikonozott, műkörmös picsák meg miért bámulnak bele folyton a kamerába, mint Böhm úr a Szomszédokban, amikor a filmezés első számú szabálya, hogy ezt a narrátoron kívül senki nem teheti meg?

A szexuális ellenforradalom generációkat nyomorít meg azzal, hogy a testiség filmes ábrázolásának monopóliumát önként engedi át olyan rossz ízlésű félbűnözőknek, akik legfeljebb falusi swinger-partik szervezésére lennének alkalmasak, mégis ők szolgáltatják széles társadalmi rétegek számára a szexuális betevőt a maguk közönséges és személytelen módján, átlagosan nyolc perces jelenetek formájában, lévén ez a kalkulálható idő, amennyi alatt Günter biztosan elélvez.

Az általános képmutatás és prüdéria csak látszólagos okai ennek a degenerált működésnek. Valójában azért deformálja testi kultúránkat ez a soha, sehol meg nem kötött alku, mert egy szexuális bűntudatban és frusztrációban tartott társadalom kiváló célcsoportjait termeli ki a legkülönbözőbb marketingkampányoknak; ennek a tudatosan igénytelenné tett masszának többé nem kihívás bármiféle szart eladni, ugyanis nem csak a gondolataiban meg a vágyaiban, de az intimitásában is meg lett nyomorítva.

Lars von Trier az egyik legnyomasztóbb társadalmi tabuval készül leszámolni. Azzal, hogy egymást, vagy akár csak egymás testét szeretni az élet legtermészetesebb dolga, és egyáltalán nincs semmi rossz abban, ha a művészet megmutatja ezt.

Szeretném, ha tisztáznánk néhány dolgot a Hajdú Péter-ellenes év kapcsán.

1. Nem azért szegülök Hajdú ellen, mert bármilyen személyes konfliktusom van vele, vagy mert így szándékozom a bulvárújságok címlapjaira kerülni. Azért vállaltam fel a Hajdú elleni harcot, mert senki más nem teszi meg. A kritika nem tépi szét minden héten, a bulvár nem leplezi le, hanem futtatja és sztárolja. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ez rendben van így. "Csináljon pénzt fogyatékosokból, gázoljon át mindenen, ami több ezer éves érték és civilizációs norma, mi elfordítjuk a fejünket. Ha a társadalomnak nincs önvédelmi refelexe, akkor pusztuljon, fulladjon bele a mocsokba, amit Hajdú és bűntársai a tévéképernyőn keresztül rázúdítanak!" Én ezt a gondolkodást elutasítom. Arra vállalkoztam, hogy az ismertségemet, a facebook-oldalamat meg az értékes időmből heti egy-két órát arra szentelek, hogy demonstráljam és szétkürtöljem, hogy ez az ember - meg ami úgy általában celebség címén ebben az országban zajlik - mindennek az alja. Nem félreállni kell Hajdú Péter elől, hanem az útját állni!

2. Természetesen jogotok van ahhoz, hogy ne értsetek velem egyet. Lecelebmajmozhattok, bulvárt kiálthattok vagy unatkozhattok, én akkor is folytatom. Ugyanis ha másban nem, egy valamiben biztosan különbözöm Hajdútól: én nem akarok nektek megfelelni. Örülök, ha olvastok, ha lájkoltok, ha éppen egyetértetek velem, de azt az ismertséget, amiért megdolgoztam, arra kúrom el, amit fontosnak tartok. Márpedig számomra nincs fontosabb dolog, mint keresztbe feküdni az igénytelenségnek, az ízléstelenségnek meg annak a pszichopatológiás médiadevianciának, amit Hajdú képvisel.

3. A Hajdú Péter Elleni Harc Éve egyébként szignifikánsan több követőt hoz, mint bármilyen egyéb megnyilvánulásom. Hiába negligálják a bulvárplatformok az utóbbi hónapokban a Hajdú Péterrel kapcsolatos véleményemet, esetleg próbálják szánalmas celebzúgolódásként beállítani - ők ugyanis sokatokkal ellentétben pontosan érzékelik, hogy Hajdú személyén keresztül az egész hazai bulvárt hívom tetemre - mégis ezek a bejegyzések azok, amelyek tömegekhez jutnak el. Mert miközben sokan vagytok, akik sírtok-rítok, hogy elhagyom a bölcsészértelmiségi komfortzónát, még nálatok is többen vannak azok, akiknek elegük van abból, hogy Hajdú komfortzónájának se az elemi erkölcs, se a jóízlés, se semmiféle minimális szakmai feltétel nem szab határt. De félreértés ne essék, megismétlem: akkor is csinálnám, ha egyedül lennék, mert az, hogy a szabadidőmben, fizetség nélkül, a saját blogomra milyen tartalmat gyártok, nem vita tárgya.

4. Ismerem az értelmiségi szekták természetét. Ezek sosem élő hősöket, hanem mártírokat akarnak látni, vesztes csaták után közösen sebeket nyalogatni, és egy sör mellett azon filozofálgatni, hogy milyen jó, hogy legalább a hősi halottaik nem kurvultak el. Azon talán egy kicsit szomorkodnak, hogy az ország lázárok, hajdúk, rogánok, gyurcsányok meg friderikuszok martaléka lett, de soha nem a maguk felelősségét, mindig és csakis a világ elcseszettségét hajlandóak meglátni ebben. Aztán amikor kiürül a söröskorsó, szépen, csöndesen hazamennek és ágyba bújnak, hogy másnap, nyolc órában újult erővel szolgálhassák és építhessék azt a rendszert, amit a szabadidejükben teli szájjal szidalmaznak. "Mert élni csak kell valamiből, nem igaz, Sanyika?! Hát nem? Hát ott a két gyerek, hogy mást ne mondjak. Milyen kár, hogy a Puzsér így elkurvult, az se jobb már, mint a Hajdú, ugyanaz a médiakurva lett, nem úgy, mint a Jan Palach, tudod, a srác, aki fölgyújtotta magát Prágában, a Vencel téren. Na, az tökös csávó volt, nem celebkedett, hanem odabaszott a rohadékoknak. Sanyi, ezt a kört te fizeted!"

5. Amióta elvállaltam a zsűrizést a Csillag Születikben, folyamatosan hallgatom a mantrát, hogy bulvárszereplő lettem, elárultam azokat a referenciákat, amiket egyébként magam teremtettem. Nos, én talán bulvárszereplő vagyok, ti viszont egy bulvárvilág rabszolgái. Akkor is, ha tudomásul veszitek, és akkor is, ha nem. Fintorogjatok csak, aztán keressétek a következő gőgös értelmiségi pózt, amit magatokra hazudtok, én folytatom a hosszú menetelést. És ha benneteket nem inspirál az, hogy a piros sarokban van egy kibaszott gazdag, befolyásos producer, akinek saját műsora van az ország második legnézettebb televíziós csatornáján, akinek a zsebében ott van a fél Parlament, az úgynevezett celebvilág meg az ezekhez tartozó bizniszmaffia telefonszáma, a kék sarokban meg egy faszi párezer facebook-lájkkal az interneten, meg heti egy-egy rendezvénnyel az Ötkertben és a Mika Tivadarban, akkor nem én vagyok az emberetek. És miközben a Hajdú a Halálcsillag parancsnokaként pusztít el újabb és újabb naprendszereket, attól veri ki a víz, hogy a maroknyi lázadó holnap vajon hol csap majd oda. Fél éve még következmények nélkül szennyezte a nyilvánosságot, ma legalább már érzi azt, hogy mindent nem tehet meg büntetlenül. És eközben ahányszor csak megjelenek az RTL Klub képernyőjén, mindig az ötödik részben hallható birodalmi indulót játsszák be alám.