Nagy várakozással tekintek Lars von Trier pornója, a Nymphomaniac című film elé. A felvezető marketingkampány azt ígéri, hogy mindeddig mozdíthatatlan határok, falak és tabuk fognak bedőlni a két részes testnedv-fürdő során, de persze az is simán benne van a pakliban, hogy csak egy von Triertől szintén nem idegen módon művészkedő, Semjén Zsolt álságos prüdériájától maximum három lépésnyi távolságot tartó mozit kapunk az arcunkba.

A dán filmrendező kiváló érzékkel tapint az egyik legsúlyosabb kulturális probléma ütőerére: kurvára itt lenne már az ideje, hogy a szexualitás ábrázolását, a testiségről szóló filmes diskurzus jogát a kultúra végre visszaragadja a Kovi- és Ron Jeremy-kaliberű, BMW-slusszkulcspörgető, primitív suttyóktól. Vajon miért engedi a civilizált világ, hogy olyan aljadék féllények formálják a szexuális szokásait, amilyen mondjuk Pierre Woodman vagy Rocco Siffredi?

Ma a pina, a pénisz, az orális szex vagy mondjuk a maszturbálás nem része a filmes nyelvnek. Hiába van kint a tizennyolcas karika - aminél ugye nem létezik nagyobb és félelmetesebb karika a televíziózás világában - hentelni, belezni, embert enni simán lehet, na de kúrni, azt már nem! Szemérmeskednek, testek örvénylő táncát mutatják, a lényeget azonban még a legtökösebb rendezők is elrejtik előlünk. Ha a testiség esetleg kap egy filmben húsz-harminc másodpercet, azt is csak azért, hogy jobban el lehessen adni a mozit a bulvárlapokba screenshotolt fotókkal. Miért vesz bennünket, tizennyolc évesnél idősebb embereket gyerekszámba az intézményes kultúra, miért hajszolja a vágyainkat rejtekutakra, mintha mondjuk extasy-t akarnánk venni valami sikátorban?

Miért elképzelhetetlen egy olyan film, amelynek komolyan vehető cselekménye, ne adj' Isten drámája van, aztán amikor elérkezik a forgatókönyvben a szexuális aktus elmaradhatatlan pillanata, akkor a rendező nem árnyékokat meg kontúrokat mutat, hanem elénk tárja magát a szexet ízlésesen és erotikusan, izgató módon, de főleg valóságosan. Ha pedig a kedves nézőnek meghitt otthonában esetleg megjön a kedve, hát ráránt, csak aztán amikor végzett, nem kell szemérmeskedve, kínosan kikapcsolnia a számítógépet, és valami egyéb tevékenységbe fognia, hanem követheti tovább a történetet, hiszen ő épp egy filmet néz, amely érdemes arra, hogy rászánjon egy estét.

Miért kell generációknak úgy önkielégíteniük, ahogy szarnak? Bujkálva, kapkodva, önmaguk előtt is szégyenkezve, tudva, hogy amiben részt vesznek, milyen mocskos, közönséges és igénytelen. Miért negyven másodperc az átlagos franciázás időtartama, miért követi azt két perces vaginális szex és mindezt miért koronázza meg minden esetben egy legalább hat perces seggbekúrás? A bűnöző-külsejű férfiak miért mindig a saját kezüktől élveznek el, amikor épp ott van karnyújtásnyira minimum egy nő? Az ordenáré, nonfiguratív tetkós, szarrá szolizott és szilikonozott, műkörmös picsák meg miért bámulnak bele folyton a kamerába, mint Böhm úr a Szomszédokban, amikor a filmezés első számú szabálya, hogy ezt a narrátoron kívül senki nem teheti meg?

A szexuális ellenforradalom generációkat nyomorít meg azzal, hogy a testiség filmes ábrázolásának monopóliumát önként engedi át olyan rossz ízlésű félbűnözőknek, akik legfeljebb falusi swinger-partik szervezésére lennének alkalmasak, mégis ők szolgáltatják széles társadalmi rétegek számára a szexuális betevőt a maguk közönséges és személytelen módján, átlagosan nyolc perces jelenetek formájában, lévén ez a kalkulálható idő, amennyi alatt Günter biztosan elélvez.

Az általános képmutatás és prüdéria csak látszólagos okai ennek a degenerált működésnek. Valójában azért deformálja testi kultúránkat ez a soha, sehol meg nem kötött alku, mert egy szexuális bűntudatban és frusztrációban tartott társadalom kiváló célcsoportjait termeli ki a legkülönbözőbb marketingkampányoknak; ennek a tudatosan igénytelenné tett masszának többé nem kihívás bármiféle szart eladni, ugyanis nem csak a gondolataiban meg a vágyaiban, de az intimitásában is meg lett nyomorítva.

Lars von Trier az egyik legnyomasztóbb társadalmi tabuval készül leszámolni. Azzal, hogy egymást, vagy akár csak egymás testét szeretni az élet legtermészetesebb dolga, és egyáltalán nincs semmi rossz abban, ha a művészet megmutatja ezt.